Sej, haj, mozi, vasárnap kirándulunk – idézhetnénk a Csehországból eredő szöveget és dallamot némileg másképpen. Márpedig filmszínházak terén valóban csehül állunk, legalábbis ahhoz képest, amennyi néhány esztendővel – vagy évtizeddel – ezelőtt nyitott vetítőteremmel várta Budapesten a szórakozni vágyókat. Az augusztus 15-én indított, hetente jelentkező sorozatunkban az enyészeté lett, jó esetben csak átalakított mozikat járjuk körbe a szó átvitt és nemes értelmében. Ezúttal az Átrium múltját és jelenét idézzük fel.

Hét emelet boldogság. Ott, a Margit körút 55. előtt mindig zajlik az élet. A monumentális épület közvetlen közelében olykor percenként elhaladó Combinók aprócska matchboxoknak tűnnek, a sétáló embertömeg hétköznap délutánonként pedig hangyabolynak. A II. világháború idején több bomba is eltalálta az épületet – az volt a hét emelet szomorúság. Megdöbbentő, pedig igaz: a mai tágas előtérben mészárszék működött, Sydney Pollack zseniális rendezése, A lovakat lelövik, ugye? című filmremektől nem csupán azért voltunk távol, mert akkoriban a lovakat a mai Átrium kellős közepén vágták... 

A vérfagyasztó történelmi múlt után érdemes szót ejteni a jelenről is, merthogy mostanság klasszikus moziként már nem üzemel az Átrium, jóllehet, a színházszerető közönség gyakorta megfordul a falai között, ami már csak azért sem véletlen, mert a művészek – többek között Gyabronka Józsefről, Hernádi Juditról, Hevér Gáborról és Péterfy Boriról van szó – olyanok, mint a betonbiztos bankbetét: garanciát jelentenek a sikerre. Filmszínházként nem volna lehetséges – bár járványidőszakban ugyebár ilyesmiről szót se ejtsünk – a többhetes bezárás, az Átriummal idén nyáron is megtörtént. Nem először – és nem is utoljára.