Április 11-én, vasárnap ünnepli hatvanötödik születésnapját Hernádi Judit, Jászai Mari-díjas színművész, aki olyan filmekben szerepelt, mint a Pogány Madonna, a Mephisto, a Szamárköhögés, a Szamba vagy éppen az Ámbár tanár úr.

Őszintén be kell vallanom Önnek, drága Művésznő, furcsán érzem magam. Nem a COVID-19 nevű ördögi képződmény valamely feszesre tervezett tünete jelentkezett nálam éjjeli verejtékezéssel járó hirtelen pizsamacserével, sokkal inkább a nosztalgia uralkodott el rajtam. Mindmáig előttem van a kvartyogó, egy-egy taktusnál recsegő negyvenötös fordulatú kislemez borítója, meg az Ön csigára emlékeztető búgó hangja. 

Az Örökség című film legendás betétdala voltaképpen végigkísérte a gyermekkoromat, mert anyám, mint a teának való vizet a tűzhelyre, úgy rakta fel a fekete korongot a fadobozos Tesla lemezjátszóra. Mi tagadás, fogyasztható volt mindkettő, és most, több mint három évtized után a lányával, Zsófival vagyok ugyanígy. Ha nem sértem meg vele, mindkettejük torka huszonnégy karátos aranyból van, és amennyiben felcsendül reggel hétkor vagy az éjszaka kellős közepén a fantasztikus szöveggel kicsempézett A legnagyobb hős; netán a brazil szappanopera-hosszúságú magyar sorozat könnyed hangvételű betétdala, az Így játszom vagy a Reggeli napfény, azonnal szembeszáguld a hasonlóság. 

Hiányzik a képernyőről, Művésznő. Hiányzik, ahogy a másik hat szereplő is abból a legendás szombat esti performanszból. Aligha csupán engem érdekelne a vitriolos véleménye, a keserédes humorbonbonba csomagolt, mégis lazán tálalt állásfoglalása a hátraarcot nem ismerő színművészetisek harcáról, a legtöbb kórházban embertelen körülmények között emberfeletti teljesítményt nyújtó „inasokról”, a torzonborz múltú derék gázszerelő jólfésült tévés cseréjéről – lehetne a műsoruk címe Dubáj… –, vagy éppen a keresztény értékrend bűvkörében tett belgiumi kirándulás során ki tudja, mire használt hátizsák szakállas történetéről. 

Száz szónak is egy a vége, téma volna itt dögivel, kérem szépen. Azt például nem is említettem, Művésznő, hogy a magyar költészet napján történő napvilágra jövetelnek is megvan a diszkrét, ám korántsem láthatatlan szépsége, ami még akkor is igaz, ha a nyolcadik születésnapja óta létezik hazánkban ez az ünnep. Mindenesetre az, amit eddig letett arra a bizonyos asztalra, minden elismerést megérdemel, viszont ha megenged egy kéretlen tanácsot: „Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel; A mindenen túl a minden jön el.”