Sej, haj, mozi, vasárnap kirándulunk – idézhetnénk a Csehországból eredő szöveget és dallamot némileg másképpen. Márpedig filmszínházak terén valóban csehül állunk, legalábbis ahhoz képest, amennyi néhány esztendővel – vagy évtizeddel – ezelőtt nyitott vetítőteremmel várta Budapesten a szórakozni vágyókat. Az augusztus 15-én indított, hetente jelentkező sorozatunkban az enyészeté lett, jó esetben csak átalakított mozikat járjuk körbe a szó átvitt és nemes értelmében. Az első epizódban megismert Balaton mozi után a 2. részben a Vörösmarty múltját és jelenét idézzük fel.

A leggyatrább eredményeket felmutató, évtizedek óta korszerűtlen állapotban lévő Vörösmarty mozi is újranyílik hamarosan. A közelmúltban Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze jelentette be, hogy a filmszínház kulturális központként és kávéházként nyílik meg december 3-án, a fogyatékossággal élők világnapján. Kárász Róbert televíziós műsorvezetőből, a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány elnökéből mozitulajdonos lett, az ő álma volt, hogy felújítsák és kibővített funkcióval újra üzemképessé tegyék a Vörösmartyt. Az intézményben kizárólag megváltozott munkaképességű, illetve fogyatékossággal élő embereket foglalkoztatnak majd, ami egyedülálló gesztus. A Népszava megkeresésére elárulta, a több mint másfél évig bezárt Vörösmarty mozi üzemeltetési jogát csak úgy tudta megszerezni, hogy garanciát vállalt arra, hogy az ingatlant felújítják, és megőrzik művész mozi jellegét. Úgy tudjuk, a beruházás 150 millió forintból valósul meg, de még majdnem 100 millió hiányzik.

Részlet a Népszava 2015. október 15-i lapszámában megjelent Artmozik a multiplexek szorításában című, Mészáros Márton jegyezte cikkből

Villódzó neonfények, amitől az Üllői út legeleje megtelt élettel. Sötétedés után kisgyerekként a szemközti trolibuszmegállóban a 83-as járatra várva egészen szórakoztatónak tűnt figyelni, miként lesz az M után O, aztán Z, végül I, hogy aztán egyszerre rikítson narancssárgán a VÖRÖSMARTY MOZI felirat. Imádtam. Akkoriban persze az embert még nem érdekelte a szép szemű keze vagy hátsó fertálya (a többi testrészéről nem is szólva…), ahogy a puha bársonyülésen alkot szimbiózist a gyönyörrel, annál inkább Nils Holgersson, Pocok, meg a vadludak, nem beszélve a már akkoriban is idegesítőnek tűnő Levente Péterről és az égből pottyant kis barátocskáiról.

Persze nem volt mit tenni, a nyolcvanas évek legvégén vagy éppen a kilencvenes esztendők legelején még tovatűnő fellegként sem létezett a HD vagy az UHD kilencvenöt magyar nyelvű tévécsatornán – tessék választani 2021... –, maradt a jó öreg közszolgálati, amiről a maiaknak fogalmuk sincs, mi az. Mármint nem a nézőknek, mert ők pontosan tudják, hanem a szerkesztőknek, a műsorvezetőknek, no de ez egy másik történet. 

Ha hirdetnének valamiféle össznépi versenyt – nyeremény egy üveg Bambi néhány nemzeti színű szalaggal átkötött hamuba sült pogácsával –, melyik volt a legsanyarúbb sorsú pesti filmszínház, a Vörösmarty alighanem a dobogón végezne, de valahogy mindig volt kiút, valahogy minduntalan megmenekült. A hatvanas évektől például nem egy alkalommal tették ki a zárva táblát, mi több, 1984-ig közel másfél évtizedes szünet (!) következett a hármas metró építése miatt, lévén addig jobbára raktárnak használták a mozit. A nyolcvanas esztendők derekától nagyjából három évtizednyi viszonylagos nyugalom következett, ami tartott egészen 2014. március 31-ig. Ekkor vetített utoljára a mozi Vörösmartyként és így lett a „gyerekkornak” végleg vége.