Sej, haj, mozi, vasárnap kirándulunk – idézhetnénk a Csehországból eredő szöveget és dallamot némileg másképpen. Márpedig filmszínházak terén valóban csehül állunk, legalábbis ahhoz képest, amennyi néhány esztendővel – vagy évtizeddel – ezelőtt nyitott vetítőteremmel várta Budapesten a szórakozni vágyókat. Az augusztus 15-én indított, hetente jelentkező sorozatunkban az enyészeté lett, jó esetben csak átalakított mozikat járjuk körbe a szó átvitt és nemes értelmében. Ezúttal a Bartók múltját és jelenét idézzük fel.

Amikor a hírlapolvasó 1997. november 6-án azt látta az újságban, hogy naponta hatszor, de hetedikén és nyolcadikán hétszer is egyetlen filmet vetítenek kedvenc kerületi mozijában, még nem gondolt semmi rosszra. Fapofával lapozott néhányat az időjárás-jelentésig, és mivel cudar időt jósoltak a meteorológusok, a nyomtatványt félbehajtva s az ügyet félbehagyva a nagyapja Lenin körúti lakásából kimenekített, enyhén dohos szagú, de inkább elviselhetetlenül büdös nyikorgó ajtós ruhásszekrényhez sietett. Eltűnt egy félórára, gyakorlatilag a méretes fadobozba költözött, hogy befogott orral előszedje a sült hús illatú, elől-hátul plecsnis pamutnadrágját, meg a hózentrógert, és ilyenkor mindig eszébe jutott a nagyanyja, aki rendre azt ordította a férjének, ha az dühös volt rá, hogy „vén fajankó, trógernek csak hózentróger dukál”. 

Amikor a hírlapolvasó visszatalált a betűrengeteghez, akkor eszmélt csak, hogy a Bartók éppen a kedvencét játssza, mert a tévé előtt nem egyszer akkor aludt el, amikor a Szeszélyes évszakok című egész estés bohózatban nem a Maksa híradó vagy a villámtréfák kerültek sorra, hanem Mr. Bean csetlett-botlott. Háromszor váltott jegyet ugyanarra az előadásra – egy héten belül ez bravúr a javából, a jegyszedő konkrétan hülyének nézte –, volt olyan alkalom, hogy egyedül vinnyogott Rowan Atkinson új kalandjain.    

Néhány esztendővel később a hírlapolvasó is néma maradt. Rezignált arccal vette tudomásul, amikor a közeli hentesnél főzőkolbászt kért sok mustárral és két karéj kenyérrel elvitelre, hogy a mozi, az ő szeretett filmszínháza mindörökre bezárt. Kereste, kutatta a miértet, mert neki ez volt a szentély, hiszen az Ulászló utcából néhány perc alatt átsétált, elfoglalta a számára legkényelmesebb széket – már amikor tehette –, és jöhetett a felhőtlen szórakozás. Utóbbira persze manapság is van lehetőség, hiszen a jó idő beköszöntével és nyaranta kiülős helyet varázsoltak sörinvázióval és koktélfergeteggel, de ez valahogy mégsem az igazi. Nincs már meg az a feeling, ami még a kilencvenes évek végén is megvolt, amikor a körtéri gomba felé haladt, az akkor még létező piros színű pizzásbódéhoz sétált valamelyik délutáni előadás után, hogy vacsorára elvigyen egy sonkás-gombást ketchuppal. 

Egyébként annak az alkotásnak, amit annak idején, a hajrázó kilencvenes esztendőkben egy teljes héten át csak azt vetítették a Bartókban, Bean – Az igazi katasztófafilm volt a címe. Mr. Bean és a filmek maradtak, de ami a Bartók Béla út 62-64. szám alatt történt, van, aki szerint az az igazi katasztrófa.