A magyar már csak olyan, hogy szeret nosztalgiázni. Visszarévedni és esetenként eltévedni a múlt erdejében, megállni minden fánál vagy bokornál. A Régen minden jobb volt címet viselő, a közelmúltban a Napvilág Kiadó gondozásában megjelent kötet ötfős szerzőgárdája élvezetes stílusban megírt alkotást tett le az asztalra, ami abból a szempontból nem fedheti a valóságot, hogy a puhatáblás, mégis keményvonalas könyv egyszerűen letehetetlen.

A húsleves és a kelkáposzta-főzelék összecsapását legtöbbször az utóbbi nyeri. Ha bármelyik budai paneltömb nyikorgó kapuján betoppan az ipse, a kettő közül általában az utóbbi érdesen édes illata hatol az orrig. Sokan rajonganak a fenti finomságokért, ami afféle jelképként is bevonul a tükörsima történelembe, a kacskaringós múltunkba. Csakúgy, mint a VHS-kölcsönzés, a Dallas, a Szomszédok, a Lambada, a Coco Jambo vagy éppen a falon figyelő Bíró Ica-poszter. Akkoriban persze más idők jártak, lévén az erősen ragasztott Metal Lady levakarhatatlan volt, manapság meg csupán a semmit mindenbe vevő embereket feleslegesen állva hagyó, mindenkit semmibe vevő láthatatlan Iron Lady jut. Írnám is rögtön, hogy Gárdonyi-műbe kívánkozna, csak hát hol maradt az ember? 

No de ugorjunk, azaz csobbanjunk mi is, feltéve, ha nem a kád közelében sertepertélünk. Emlékeznek még a 3+2 nevű formációra? Ezen sorok írója olyannyira, hogy még az is előtte van, a Halvány őszi rózsa című, jugoszláv nyomású bakelitkorongnak még a közepe is fekete volt. A Bugyi-testvérek a nyolcvanas éveket hozzák vissza, és bár szokás lenézni a mulatós műfajt, mint a szerzőktől megtudjuk, minden idők legnagyobb példányszámban eladott magyar albuma lett, márpedig ha a másfél milliót összevetjük az ország (akkori) népességével, könnyen megállapíthatjuk, sacc per kábé minden hatodik állampolgárunk háztartásában nemcsak a citromos ízű Kajla csoki vagy a WU2 sampon, hanem a Bugyi-testvérek lemeze is megtalálható volt. A könyvet két eltérő szakaszra (Zenés top tenek; Filmes-tévés top tenek) osztó szerzőötös persze nem csupán a távoli, hanem a közelmúltba is elkalauzolja az érdeklődőt. Kis Grófó 2015-ös Bulibárójáról például az alábbi kacagtató – bár inkább könnyfakasztó – jellemzés került napvilágra.

Nyihaha! Átnyergelve a televízióra, illetve a filmekre, nos, van választék dögivel. Nem véletlen, hogy a Budapest Televízió több egyénisége is helyet kapott a kötetben, lévén egyikük-másikuk nem feltétlenül az elmúlást, sokkal inkább az alulmúlást szimbolizálta a kilencvenes évek második felében, illetve a kétezres esztendők elején. Személyes szál, hogy ezen sorok írója a tévéstúdiótól egysaroknyira lakott, így aligha véletlen, hogy az Orczy téren, illetve az Orczy úton olykor szembejött vele – idézet a könyvből – a „limitált bájakkal rendelkező” Fehér Anettka vagy éppen a rendőr dandártábornokból lett énekes, Komáromi István. Maradjunk annyiban, előbbi annyira azért volt klasszikus értelemben vett jó nő, mint amennyire utóbbi remek előadóművész. 

Ugyanakkor kétségkívül kiválóságokat vonultat fel a Régen minden jobb volt szerzőötöse a filmek terén. Bár Komáromi István nem szerepelt egyikben sem, a zsarufilmek közül érdemes megemlíteni a franciák halhatatlan legendájától, Alain Delontól az Egy zsarut, amely a kor hangulatát kellőképp visszaadja. Ugyanez igaz a minden szerepében nagyszerű, már a kilencvenkettedik (!) évében járó és manapság is aktív Clint Eastwood által fémjelzett Piszkos Harryre, amelyről mindennél többet mond az alábbi félmondatos jellemzés: „hot dog evés közben képes kisstílű bűnözőket lepuffantani”.

Nem maradhatott ki a sorból a Peter Falk alakításában zseniális, csupán látszólag lassú felfogású, szivarozó hadnagy sem, amelyet az írók a Beatlesszel állítottak párhuzamba, márpedig a megjelentekkel nem érdemes vitatkozni, hiszen tény és való, hogy „bármikor is kapcsoljuk be a tévét, az egyik csatornán tuti a Columbo megy”. 

Vagy valamelyik Bud Spencer-mozi – tesszük hozzá mi. A VICO-művek kapcsán az Aladdin került terítékre, „amelyet kívülről fújt a nemzedékünk”.

A VHS-korszak emblematikus alakja volt Charles Bronson is, a Litvániában született bajuszos színművész – aki az idei esztendőben ünnepelné századik születésnapját – azonban nem a Bosszúvágy 5. – Bosszú a kedvesemért mozijában nyújtotta legemlékezetesebb alakítását, mégis felkeltette az írók figyelmét, akik József Attilához hasonlítják az általa megformált Paul Kersey-t. Azt persze egy pillanatig sem állítjuk, hogy a kötetben nincs valamirevaló költői túlzás, de az bőven a határértéken belül mozog, amely a könyv élvezeti értékét nemhogy csökkenti, inkább növeli, miközben csak egy valami marad változatlan, éspedig az Olvasó által kézben tartott Régen minden jobb volt. Az ugyanis időtálló mű.