A gyermekkorunk elképzelhetetlen volt nélküle. Jöttek, sorjáztak velünk szembe kalózkazettákon a vadnyugati csihi-puhis csinnadratták, a verekedős-vihorászós alkotások, és mi lestük, figyeltük, élveztük minden egyes mondatát és mozdulatát. Terence Hill március 29-én lett 85 éves.
Vele együtt öregedtünk. Néztük ifjonti hévvel a Kincs, ami nincsben Alant, a nagy tudóst és Charlie-t, az ő prófétáját, s szakadva, kacagva bámultuk a tévét, amikor Firpo hadnagy kapcsán egy utcai fülkéből indított telefonbeszélgetés során kiderült, bizony nem csupán Travoltát hívják Johnnynak. Ha nincs az És megint dühbe jövünk, ezt talán sosem tudjuk meg.
Terence Hill Bud Spencerrel elválaszthatatlan párost alkotott, és nemcsak azért, mert alig volt olyan közös mozijuk, ami megbukott volna. A nagyközönség imádta a langaláta atlétát és az elefántot, és bár a közös kasszasikereknek éppen idén harminc éve intettek búcsút (Bunyó karácsonyig, 1994), a duó kultusza mindmáig fennmaradt.
Március 29-én dupla jubileumot ünnepel Terence Hill, hiszen ötven évvel ezelőtt ezen a napon mutatták be a Különben dühbe jövünk című örök darabot, ami hazánkban olyannyira népszerű lett, hogy Kovács Kati ugyanezen címmel vitte sikerre dalát.
Ha létezik top három, a közös művek apropóján ezen sorok írója maradna a Bűnvadászok (1976), És megint dühbe jövünk (1978), illetve a Kincs, ami nincs (1981) bűvkörében - de mint tudjuk, Kirby a parancsnok –, míg Terence Hill úgymond szólófilmjeit tekintve a Nevem Senki (1975), A keményfejű (1987) és egy lágyabb alkotás, a hazánkban talán kevésbé ismert, DVD-n is megjelenő A férfi, aki sasokkal álmodott (2006) kap helyet a legjobbak között.
A továbbra sem lassító, szerencsére ereje teljében lévő művészbe ugyan jócskán belemart a sors – 1990-ben autóbalesetben veszítette el örökbefogadott fiát, Rosst –, Isten azóta is fogja a kezét. Ám ha eljő a pillanat, amikor egyszer csak elengedi, egészen bizonyos, hogy... Vele együtt halunk meg.
