Hárman összesen 259 évesek. Megszámlálhatatlan alkotásban játszottak, becsalogatva a nézőket, megtöltve a filmszínházak termeit. Nem vitás, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo és Pierre Richard is a franciák nagy öregje, ám ezen írás nem csupán emiatt tisztelgés a gall ikonok előtt, hanem azért is, mert negyven esztendeje forgatták és mutatták be utóbbi két művész egy-egy fontos művét, éspedig Belmondótól A profit, míg Pierre Richardtól a Balfácánt.
Az ég kék, a fű zöld. Mintha csak azt vetnénk papírra: ha Delon vagy Belmondo, akkor krimi, ha Pierre Richard, akkor vígjáték. Kétségtelen, a műfajok között ritkán ugráltak a francia trió tagjai, ám ne feledjük, előbbi kettő forgatott komédiát – egymás, no meg Vanessa Paradis mellett feszítve a hazánkban Két apának mennyi a fele? című, a kilencvenes évek végén moziban is vetített film jó példa minderre –, míg utóbbi megmutatta magát komolyabb szerepben is, elég csupán a 2000-es Az ellopott gyermekre gondolni.
A 85 esztendős Alain Delon manapság visszavonultan él, nem egy megnyilvánulásából kiderült, hogy a mai világ számára már nem sokat jelent. A pályafutása hatvanadik évfordulója kapcsán, alig több mint három esztendeje nagy vihart kavaró interjújában többek között így fogalmazott: „Az élet már nem tartogat számomra sokat, mindent megismertem, mindent láttam már. De mindenekelőtt utálom ezt a kort, hányok tőle! Nincs többé tisztelet, nincs adott szó, csak a pénz számít, miközben egész nap csak a bűnözésről hallunk. Tudom, hogy sajnálkozás nélkül hagyom majd itt ezt a világot.”
A Christine című klasszikus után a Ragyogó napfény Tom Ripleyeként és a Rocco és fivérei Rocco Parondijaként alakított nagyot, ám a nagyközönség a hatvanas években figyelt fel igazán Delonra. Bár sokan alulértékelték, mai szemmel nézve is „fogyasztható” a Charles Bronsonnal forgatott Ég veled, barátom, de a krimirajongók körében alighanem a Szicíliaiak klánja Roger Sartetjeként tett szert nagy népszerűségre. Mi tagadás, kiváló társai voltak Jean Gabin és a Kalandorokban – amely természetesen nem összekeverendő a Rudolf Péter és Haumann Péter főszereplésével készült azonos címmel forgatott magyar művel – is partneréül szegődő Lino Ventura személyében. A hetvenes-nyolcvanas években végképp befutott – ugyanez igaz Belmondóra is, akivel a Borsalinót szintén együtt forgatták –, és ugyan jóllehet, sokan a zsarufilmekkel azonosítják, ám ami neves kortársának A profi, az – több szempont alapján ezen sorok írójának – Delontól A kíméletlen.
Egyébiránt a 88 éves Jean-Paul Belmondo hasonló utat járt be, annyi különbséggel, hogy a franciák Bébelje legtermékenyebb időszakában vígjátékban is kipróbálta magát, és hogy nem tette rosszul a komédiázást, arra nem csupán a Kellemes húsvéti ünnepeket a bizonyíték, hanem A javíthatatlan „igazmondó” Victor Vauthierje, Az állat légtornásza, a Szabadlábon Velencében ál-maharadzsája vagy a Montreáli bankrablás bohóca. Amennyiben azonban a number one-t kell megemlíteni, nem kétséges, hogy A profi a legtökéletesebb filmje.
Személyes szál, hogy a szerző 1996. május 1-jén, tehát néhány nap híján huszonöt esztendeje egy esős szerda délután találkozott először a gall remekművel, mégpedig az akkor még létező TV3-as csatornának köszönhetően. A csapadékos időjárásról azért maradt meg emlékkép, mert ezen cikk jegyzője a nagyanyjáéktól sietett haza – a modern technológiának hála el tudják ezt manapság képzelni? –, az év pedig ugyan nem volt egyértelmű, de az internet segített.
Ami pedig a 86 esztendős, 2019 szeptemberében Magyarországra látogató Pierre Richardot illeti, a Magas szőke férfi felemás cipőben vagy a Magas szőke férfi visszatér jó alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a csetlő-botló szerepekben tündöklő művész ne tudjon kitörni abból a skatulyából, amiből igazán talán sohasem akart. Ami Olaszországnak Bud Spencer és Terence Hill, az Franciaországnak Gérard Depardieu és Pierre Richard. A duó trilógiája a Balfácánnal (1981) kezdődött, majd folytatódott a Balekokkal (1983), az i-re a pontot pedig a Négybalkezes (1986) tette fel. A legtöbb poén objektív rekeszizommal szemlélve is a Balekokban lelhető fel, és bár nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozásnak tűnik mindent figyelembe véve kiválasztani, majd megalkotni a legjobb vígjátékok tízes listáját, Depardieu és Richard második közös filmje méltán kerülne fel a képzeletbeli lajstromra.
Szintúgy nem elhanyagolható tényező a fentiek összegzésekor: a magyar művészek munkája akkor is parádés, ha például a Balfácán vagy a Balekok esetén a hivatalos (!) DVD-kiadáson is zúg a mono (!) magyar hang, ami az élvezeti értékéből így sem von el, sőt, inkább hozzáad. Mert visszarepíti a nézőt egy olyan korba, amelyben sokunk kedvencei még erejük teljében voltak és számítógépes trükkök helyett nem csináltak mást, „csak” amire szerződtek: alkottak, a legjobb tudásuk szerint szórakoztatva.
SZINKRONBAN | Amennyiben bármilyen televíziós csatornára kapcsol a néző egy unalmas vasárnap délután és feltűnik Alain Delon, akkor általában Fülöp Zsigmond hangján szólal meg, míg Jean-Paul Belmondót a legtöbbször a Sylvester Stalloneként, Arnold Schwarzeneggerként és Samuel L. Jacksonként is brillírozó Gáti Oszkár vagy a Tony Curtisként is mindig remek néhai Sztankay István szinkronizálta. Bármennyire is hihetetlen azonban, Pierre Richard esetén hiába Tahi Tóth László volt az „alap”, a Depardieuval forgatott „trilógia” magyarosításában rendre más páros adta a duó hangját. A Balfácánban Varga T. József (Pierre Richard) és Hegedűs D. Géza (Gérard Depardieu) oldotta meg a feladatát zseniálisan, a Balekokban Varga T. József és Koroknay Géza hozta a 10/10-es átlagot, ugyanakkor a Négybalkezesben Dózsa László és Bubik István tett sokat azért, hogy adott esetben távirányítóval a kézben az eredeti nyelv plusz felirat helyett a magyar verzióra voksoljunk.
