November 8-án ünnepli nyolcvannyolcadik születésnapját a francia filmművészet egyik legnagyobb alakja, Alain Delon. Az alábbiakban az élő legendát köszöntjük.
A sokkot immár sokadszorra együtt éltem át önökkel, Monsieur. Különleges alkalom volt, és nem azért, mert az a késő őszi nap, amikor a karcmentes korong és a DVD-lejátszó lemezkiadó tálcája szenvedélyesen egymáshoz simult, a kora nyarat idézte. A napokban történt, hogy A sokk női főszereplője, a farmerfeleségként is hűvös eleganciájú Catherine Deneuve betöltötte a nyolcvanat, és most itt ez a dupla nyolcas. Ha ő a francia nő, akkor Monsieur a francia férfi, ám mindez egy pillanatra sem villanyozza fel önt, hiszen évekkel korábban nyílegyenesen mondta pacekba a megfellebbezhetetlent, a megváltoztathatatlant.
Az élet már nem tartogat számomra sokat, mindent megismertem, mindent láttam már. De mindenekelőtt utálom ezt a kort, hányok tőle. A mai világban nincs többé tisztelet, nincs adott szó, csak a pénz számít. Egész nap csak a bűnözésről hallunk. Tudom, hogy sajnálkozás nélkül hagyom majd itt a világot.
Az 1997-ben önnel hazánkba látogató Jean-Paul Belmondo közelmúltbeli fájdalmas halála után kész szerencse, hogy közöttünk van, hogy olvassa a Le Figarót, hogy beleharap a fenséges fokhagymával átitatott ropogós baguette-be, hogy megpróbálja élvezni az életet, és ez még akkor is igaz, ha már nincsenek filmtervei, s már nem akarja újra moziba rángatni és a fotelhez szögezni Gallia apraját és nagyját.
A Kalandorok, A szicíliaiak klánja, a Borsalino kitörölhetetlen élménnyel ajándékozta meg a rajongókat, és aki szereti az alkotásait, Monsieur, nem fanyalogva hagyta ott a filmszínház termét vagy a kivetítő, a fadobozos televízió előtti területet, ha az Egy zsaru bőréért, A zsaru szava vagy éppen a Ne ébreszd fel az alvó zsarut volt műsoron. A Fabio Montale és a Frank Riva kapcsán a sorozatokba is belekóstolt a 2000-es évek első felében, és bár a siker nem vetekedhet a fentebb citált mesterművekkel, hamisítatlan francia életérzés sugárzik belőlük.
Tudja, Monsieur, a szintén nem mai versenyző Al Pacinónak van a méltatlanul alulértékelt 88 perc címmel vetített műve, amely lehetett volna akár az öné. Még akkor is, ha nem életmű, hiszen az nemhogy 88 percbe, 88 évbe sem fér bele. Merthogy az több, sokkal több annál.
