A hangja megbújt a baktalórántházi vályogház legkisebb zugában ugyanúgy, mint ahogy előtört az ezerkettes Ladában hat emberrel száguldva, az út porát vadul hátrahagyva Madocsa és Nyírbéltek között. Dalokat hangszerelni, próbálni, koncertre készülni, örömzenélni. Csóré Béla fejében ugyanez járt azon a végzetes napon 2021-ben, amikor újra megtörtént a baj. A második agyvérzés vitte el, mindössze ötvenhárom esztendősen. A közelmúlt szomorú évfordulója apropóján a cigány származását sohasem tagadó, a húrokhoz és a billentyűkhöz is aranyujjakkal érő művész fia, az ugyancsak zenei pályára lépő, fantasztikus adottságokkal rendelkező ifj. Csóré Béla adott megrázó erejű interjút honlapunknak.
Mit ér a kopott gitár, ha nem olyan átéléssel pengetik, ahogy kellene? Minek a szintetizátor, ha nem úgy és nem azokat a dallamokat ontja magából, amelyeken sírni vagy nevetni lehet? Minek az agyonstrapált mikrofon, ha az utánozhatatlan Csóré Béla nincs már többé?
A temetőben töltötte a Valentin-napot?
Voltam kinn nála, de csak rövid ideig, mert nem sokáig tudok a sírjánál lenni – mondta a telefonba ifj. Csóré Béla, a legenda 28 éves fia, aki három esztendővel ezelőtt éppen február 14-én veszítette el az édesapját. – Hiszem, hogy ezt ő is megérti. Nagyon-nagyon nehéz nekem ott, mint ahogy a mai napig feldolgozhatatlan ez az egész.
Valamelyest túl tudta már tenni magát azon, hogy nincs többé, hogy nincs ön mellett és hogy már kizárólag a zseniális gitárszólói, illetve a kellőképp eredeti, überelhetetlen előadásmódja maradt önnel és velünk?
Valamilyen szinten elkönyveltem, hogy soha többet nem lesz édesapám, de ez a seb sohasem fog elmúlni.
Mindig is egyértelmű volt, hogy követi a pályán és énekelni, zenélni fog, hogy az öröm vagy a bánat is táncra perdüljön?
Természetesen, hiszen kitaposta nekem azt az utat, hogy elsősorban legyek ember, másrészt megadta az életben azt a lehetőséget, hogy hozzá hasonló lehessek – nekem csak élnem kellett vele. Nem tagadom, nem kellett érte tennem, mert az emberek már a nevem miatt is kíváncsiak rám, és hála Istennek, én sem vagyok rossz zenész, amit talán ön is tud, ha hallgatta a dalaimat.
Amivel az édesapja emlékének adózott, több mint szívszaggató...
Hívtak akkor is, amikor apám élt, de amióta eltávozott tőlünk, volt, hogy egy napon harmincszor kerestek. Sajnos belementem rossz dolgokba, és bár enyhült a fájdalom, de nem segített, sőt, csak rosszabbodott a helyzet. Volt, hogy vártak valahol, és én nem tudtam ott lenni... Nem direkt csináltam, és ebből csak most kezdem magam összekaparni, jönni fel a felszínre. Mostanában egy héten, ha van egy buli, ahová hívnak, már jó, míg előtte három-négy is akadt. Előfordult, hogy pénteken kezdtem és csak kedden értem az előadások végére. Újabban ballagásokra hívnak, kedden például Cegléden lépek fel. Megcsúsztam, de nem haltam meg, itt vagyok, és bizonyítani fogom az embereknek, hogy amit apám kitaposott nekem, azt nem lehet a sárba tiporni, már csak a gyermekeim miatt sem.
Hányszoros édesapa?
Kettő fiam van.
Szintén zenészek lesznek?
Muszáj lesz nekik. (nevet) Az egyik ötéves lesz február 28-án, a másik négyesztendős lesz április 23-án. A Csóré név nálunk a mindenhatóság.
Ezt meg hogy érti?
Ha hiszi, ha nem, mindannyian csütörtöki napon születtünk. Apám is, én is, a gyerekek is. És amikor a drága kisebbik fiamnak van a születésnapja, édesapámat akkor köszöntenénk a névnapján...
Tudom, hogy lehetetlent kérek, mégis, mi a legszebb emléke az édesapjáról, ami mindig eszébe jut, ha rá gondol?
Ugye nyolcéves korom óta jártam vele zenélni, így minden egyes buli nagyon szép emlék, ahogy az is, amilyen tisztelettel fogadták őt. Az ország minden tájára mentem, öröm volt mindennap vele lenni.
Idén még csupán ötvenhét esztendős lenne, s már csak a dalaiban él tovább. Van kedvence, amit bármikor meghallgat tőle?
Régiek mind, és az egyik a Doktor, gyógyítsd meg a szívem. A másik pedig a Nem tudni, mit hoz még a holnap. Amúgy mind nagy kedvencem, hiszen ezeken nőttem fel.
Remélem, már tudja, mit hoz a holnap, mivel fiatalemberként ön előtt az élet. Hogyan tovább, ifj. Csóré Béla?
Huszonnyolc éves vagyok, 1995. július 20-i születésű, és most elsősorban azon vagyok, hogy a kiscsaládomat visszakapjam. A drága gyermekeim nincsenek velem már egy éve, albérletben lakom. A családi házba nem tudok bemenni... Édesanyám tizenegy, édesapám három éve halt meg. Az a ház eladhatatlan, de abban nem is lesz lakva, ha felnőnek a gyerekeim, az övék lesz.
Azon még nem töprengett, hogy emlékházat alakítson ki, valamiféle zarándokhelyként működő múzeumot gitárral, szintetizátorral, feljegyzésekkel, halk zeneszóval, mint amilyet Elvis Presley kapott halála után?
Dehogynem, természetesen eszembe jutott, ám sajnos nincs akkora kapacitás. Csóré Béla nagyon nagy név, ahhoz feltétlenül, hogy gyűjtést szervezzünk emiatt. Gondoltam arra is, hogy legyen szobra, ahogy van Grófónak és Zámbó Jimmynek. A zenészek királyairól van szó, édesapám pedig a cigányság legendája volt és az is marad.
Milliók kedvence Több helyen is téves információ kering Csóré Béla születését illetően, akit lehet szeretni vagy nem kedvelni, de a zsenialitása vitathatatlan. Vannak, akik szerint 1970-ben, mások állítják, hogy 1968-ban, ám honlapunk információja szerint a legendás zenész 1967-ben látta meg a napvilágot. A fentiekkel szembesítettük a mindmáig népszerű előadóművész méltán sokra hivatott fiát.
Így igaz, sokan rosszul tudják, de apám 1967-es születésű, méghozzá október 25-én, Devecserben jött a világra.
Akinek a kazettakorszak úttörőjeként sok kiadványa jelent meg a nyolcvanas és a kilencvenes években – amelyek mindegyike manapság már-már beszerezhetetlen ritkaság –, magunk úgy húsz-harminc közötti albumra voksolnánk, a dalok számát illetően pedig ifj. Csóré Béla sietett a segítségünkre.
Legalább ötszáz ki lett adva és le is vannak védetve. Persze voltak ezek között feldolgozások is, nem csak saját nóták, de nagyon sok dal köszönhető neki és maradt fenn utána.
A legenda VIII. kerületi szelleme A Kőris utca sarkán több mint száz éve felhúzott józsefvárosi ház olykor vidám zeneszótól volt hangos. Nem késő délután vagy kora este, hanem olykor éjnek évadján. A közvetlen szomszédok az alkoholtartalmú italt nem vetették meg, sőt, nem is gyakran vették, vagy ha igen, abban sem volt sok köszönet... A sört, a bort, no meg a pálinkát is legalább annyira szerette Éva, illetve Anti, az élettárs, mint a környékbeli autókat és a pincéket feltörni – legalábbis a rossznyelvek szerint. Imádták a zenét, a legtöbbször Csóré Béla bömbölt a hangszóróból, legalábbis addig, amíg a földszinten lakó nagydarab Laci neki nem indult a Maci becenévre hallgató, szintén nem az első emeleten élő, ugyancsak nem nádszálkarcsú fazonnal a csigalépcsőn. Maci, Laci, de ami ezután következett, az nem volt mesebeli: miután többszöri figyelmeztetés ellenére sem kapcsolták ki a magnót, ezen sorok írója már csak annyit hallott a kisszobában, hogy „Laci bácsi, ne!”, utána pedig piff, paff, puff, majd a nyekkenés hangja torzult, mint amikor valakit jól elagyabugyálnak. Márpedig ez történt. Lett is rögtön csend, nagyjából a következő hét csütörtökig... Amikor egy hétköznap délután újra felcsendült az egyik nagy kedvencük, ezen sorok írója már tudta, hogy ebből bizony megint oltári nagy csetepaté lesz. És lett is. (H. M. A.)
