Szeptember végén. Idén volt húsz éve, hogy Kabos László – aki 2023-ban lett volna 100 esztendős – az égi színpadokra költözött, de a vörös üstökű művészt azóta sem feledik rajongói és tisztelői.
Az októberi napsugár még cirógatta a fagyos tekinteteket a belvárosban, amikor a művészhangulattal megáldott Révay utca 16., az egykori lakóhely alatt található emléktábla finom csillogással üdvözölte az arra járót. Néhány nappal voltunk csak a fájdalmas évforduló után, de szívmelengető volt látni a Bálint Ház falán az emlékezés kerekre duzzasztott, növényi alapú tárgyi formáját. A Veréb is madár és a Hét tonna dollár néhai főszereplőjének jövőre lesz negyven éve, hogy megjelent az első hanglemezének – amely azóta hozzáférhető audiokazettán és CD-n is – B oldalán felcsendül egy olyan nóta, amely minden hazánkfiát büszkeséggel tölthet el, hiszen a refrénje mindent elárul Kabos Lászlóról.
Nekem idehaza többet ér, ha összecsattan két tenyér, mint kint a vastaps.
Az örök szerelme pedig – a harminchárom évig jóban-rosszban kitartó alkotó- és élettárs, Urbán Erika mellett – egy megfoghatatlan valami, amelyről a Budapesti melódia szól ugyanezen az albumon. A Sárváron született művész, aki a megzabolázhatatlanul zajos, nyüzsgő, pezsgő fővárosban otthonra lelt – és végleg megpihent.
