Egyre fogy, Miniszterelnök Úr. Mármint nem a Méltóságos Uram, alászolgája, hanem a szaloncukor. Még a padlót fogó tűlevelekből álló fára sem került, csak a zörgős zacskó lett kibontva, de már kóstolgatjuk. Karamellásat bontunk, egyiket a másik után, aztán rumos-diósat érzékel az ízlelőbimbó, majd jöhet a kókuszkrémes. Amit meg mondani tetszik, az meg húderémes.  

Ízlelgeti a szavakat is az ember a karácsonyi finomság mellett. Egyik prímább, mint a másik. Azok a legjobbak, amiket az alászolgája és alákérdezője rittyentett Felségedről a propagandalapban, és hát mit tagadjam, elolvastam. El én, az utolsó betűig! Érdekelt, hogy van a Miniszterelnök Úr, aztán megnyugodtam, mert a képeket elnézve Ön makkegészségesnek tűnik, miközben a környezetemben lévők közül sokan azt mondják, hogy az Orbán beteg ember. Látjátok, ti fafejű hülyék, ugye, hogy nem az?   

No de ha már megszólított minket, pöstieket őhatalmassága, a széles, meg a nyilvánosság, illenék reagálni. Karácsony közeledtével köszönettel fogadtuk kedves szavait és viszont kívánjuk mi is, úgy hellyel-közzel kétmillióan. (Ezt csak Önnek, Drága Jó Miniszterelnök Úr: azt a sok hülyét, aki azt hiszi, hogy Maga beteg, azokat azért vegyük le, tudja, a statisztika miatt, jobban mutat!)    

Mi mind Önnel vagyunk, mert hisszük, látjuk, érezzük, hogy mindig a jót keresi és a legjobbat akarja nekünk. Jut eszembe, a szomszéd Éva puszilja, a Palugyáné az elsőről még palacsintát is akart küldeni, de hát, hogy kell azt, ért Ön ehhez? Valami virtuális szarról van szó, néha mondjuk engem is elküld a jó büdös picsába, de megnyugtatom: magát szereti ez az áldott teremtés – kicsit kótyagos a feje, ám kedveljük őt is –, én is és mindenki, tehát nehogy megharagudjon rám vagy az Évára.  

Araszolunk, Miniszterelnök Úr, araszolunk, ahogy kéri, meg ahogy írja ez a szenvedélyes cikk, de hát még mindig jobb, mint egyhelyben topogni, azt úgyis utáljuk, és legalább így előre megyünk, nem hátra, ahogy azt kérték tőlünk, magyaroktól már sok-sok évtizede, ahonnan ezt a jelmondatot is lopták. Mármint csak lopták, is nélkül. Is nélkül! Még arra vetemedne gondolkodni Nagyságos Méltósága, hogy mást is loptak, pedig nem, Ön és szűkebb pátriája, az egyre izgalmasabb külsőt öltő Lölő, az okos Tóni, meg az a bájgúnárképű nyápic – most nem jut eszembe a neve – adott, mindig csak adott, csak hát mi vagyunk néha önzőek, telhetetlenek, tudja, hogy van? Ostorozzuk érte magunkat rendesen, higgye csak el!   

Ez a Lázár-terv például karácsonyi ajándéknak is kiváló. Pedig a komcsi szennylap írja, ahol nincs a gyógyszeres Zsolti, csak a hazugságtenger, phej, miközben nekünk szép nagy folyónk van. Pardon, Önöknek, bár a vízszint mintha mostanság gyanúsan csökkent volna, de ez csak véletlen. Igaza van ennek a hódmezővásárhelyi politikusnak, még mit nem, budapesti bérlettel akar utazni a pösti paraszt? Vegyön kettőt, hiszen végső soron az nekünk lesz jó, bármerre lehet menni, nagy hévvel, kis csomaggal, s végre már átláthatunk a 2010-es évekre datálható, újra és újra meglibbent vasfüggönyön. Bár az út végét nem látjuk, jól kivehető, mint a kókuszkrémes szaloncukor selyembe burkolt finomsága: nincs határ.