Munkaköri kötelességből látni az alkotásokat maga lehet a földi paradicsom, afféle evilági mennyország. Különösképpen, ha akkor tehette az ember, amikor még valódi filmek készültek hús-vér szereplőkkel, röntgenszintű jellemábrázolással, igazi párbeszédekkel, emlékezetes alakításokkal – meglóduló digitális fantázia, számítógépes trükkök nélkül.

Heé Sándor, az élő mozitörténelem-könyv. Nincs ebben a mondatban semmi túlzás, hiszen a hetvenes éveiben járó férfi gyakorlatilag elmondhatja magáról, hogy amelyik fővárosi filmszínházban nem járt, az nem is létezett. Lánya, Mónika közbenjárásának köszönhetően a Ponyvalegény olvasóinak is beszélt egy amennyire fájdalmas, annyira gyönyörű szerelemről. 

A legbensőségesebb, finom érintésekkel induló kapcsolatnak is van kezdete. Az önöké mikorra datálható?

Valamikor a hetvenes években kezdődött, de az az igazság, meg kellene néznem, mert pontosan nem tudom, mikor tettem le a moziüzemi és gépész vizsgát – mondta a telefonba a hetvenkettedik életévében járó Heé Sándor kispesti nyugdíjas, egykori mozigépész. – Rákoshegyen, a Jókai utca sarkán lévő, akkoriban felújított Jókai moziban kezdtem. 

Aligha csak úgy, valamirevaló ok és indíttatás nélkül.

Volt egy kollégám, akivel az Autokernél dolgoztunk együtt, és ő akkor már mozi-üzemvezető, no és éppen gondban volt, elcsábított oda, innen indult a szerelem. 

Hűséges típus?

Az a helyzet, hogy mindig mozi- és filmszerelmes voltam és ez inspirált arra, hogy megpróbáljak ezen az úton járni. 

Nem ezt hallom ki a szavaiból, de rákérdezek: megbánta?

Annál is inkább nem, mert rendkívül sokrétű volt a budapesti mozik lehetősége, így a gépészi és az üzemvezetői vizsgát is letettem. 

Gépies mozdulatok, nagyjából hetente újra meg újra feltűnő azonos arcok – felettébb unalmas munkafolyamatnak tűnik.

Pedig nem volt az, csak amivé vált, azzal voltak problémáim. Rendkívül felhígult ez a szakma. 

Megnyugtatom, nem csupán az öné... Azt tudja, hogy hány filmszínházban járt úgymond hivatalból?

Számot nem tudok mondani, inkább úgy fogalmaznék, gyakorlatilag nagyon kevés olyan mozi volt és van Budapesten, amelyikben nem lehettem. Annak idején mindig helyettesítőként jártam, így nagyon sok mozival megismerkedtem, A XVII. kerületben úgymond én zártam be a Csaba mozit, ahogy a Hunyadi kertmozit is a XIX. kerületben, míg a XIII. kerületi Béke mozit én nyitottam meg. 

Utóbbi kapcsán az egykori Mautner Sándor utca 48.-ról beszél, ugye?

Igen, arról, de volt a XV. kerületben is egy Béke mozi, ám míg az előbbi felújított volt, az utóbbi régi filmszínházként működött. A Mautner Sándor utcai akkoriban volt felújítás alatt, gyakorlatilag akkor nyitottam meg, amikor átadták a mozit, ám sokáig ott dolgoztam. 

Mikor hagyta abba?

Amikor Kispesten a Hunyadi kertmozi bezárt. A családi körülményeim meg sok minden egyéb megváltozott. Sokáig moziztam volna utána is, csak éppen sem kedvem, sem energiám nem volt, hiszen megszülettek a gyerekek. Akkoriban Kispesten laktam – ahogy most is –, ám az Irányi Dániel utcából kiköltöztettek bennünket, mert akkor kezdett épülni a lakótelep. 

Manapság is jár filmszínházba, úgymond tiszteletbeli meósként?

Ez a mozi már nem az, mint az én időmben, de a szerelem megmaradt. 8 és 16 milliméteres vetítőgépem és filmjeim is vannak, a mai napig gyűjtöm őket, de az az igazság, hogy leragadtam a polgári védelem témakörénél, az ezzel kapcsolatos alkotásokat gyűjtöm, mondanom sem kell, az unokáim legnagyobb örömére. 

Kedvenc filmje van?

Nincs és nem is volt. Sok művet szerettem, rengeteget játszottam, ám ami bennem keményen nyomot hagyott, az az első önállóan vetített filmem, a Jean Gabin-féle Nyomorultak volt. Talán nincs is olyan gépház, ahol ne jártam volna. Annak idején kvázi nagyiparban dolgoztam, a Gojko Mitic-filmek után jött a Különben dühbe jövünk, a Kincs, ami nincs, akkor ezek voltak a slágerek, vasárnap pedig matinéztunk. Más volt a miliő akkoriban. Moziba jártunk, nekünk az jelentett kiváltságot. Saját magamról tudom: kolóniába laktam, és ha elmehettem moziba, ünnepnap volt, amit ki kellett érdemelni. 

Tényleg más világ...

Ott volt az Előre mozi (a VIII. kerületi Delej utcában – a szerző), akkoriban alakították át, amikor vetítették a Ne hagyd magad, Pitkint, itt van előttem, annyira volt a mozi a kolóniától, mint az iskolasarok, kétszáz méterre. Papámmal mentünk, és közben fel kellett mondanom a szorzótáblát. Kettőnél többet nem hibázhattam, mert visszafordultunk. Érdem és lehetőség volt a mozi, nem beszélve az élményről. Általános iskolába jártunk, és nagyszerű dolog, hogy akkoriban vetítették a Dúvad című magyar filmet Bessenyei Ferenccel a főszerepben. Elég korhatáros film volt, mégis megoldottuk, hogy bemehettünk egy olyan alkotásra, amire igazából nem is lehetett volna. 

Azt viszont itt és most lehet kérni, hogy nevezze meg, melyik volt a kedvenc mozija?

Nagyon sok ilyen van, Kispesten, a Petőfi téren volt az Ady mozi, ahol a vége felé nagyon sok időt töltöttem, hiszen mint említettem, ugyanúgy itt laktam a XIX. kerületben és rengeteg előadáson voltam hivatalból, de a Kinizsi, az Ugocsa, a két Béke és a Felszabadulás is közel állt hozzám. Amikor elmegyek az unokáimmal valahová, mindig elmondom nekik, nézzétek, itt volt egy mozi és a papa itt is dolgozott! 

A Rákóczi úton lévő, akkoriban még üzemelő Tisza moziban nagy élményeim voltak. Sanyi bácsi volt a gépész, a felesége pedig a beosztó. Tudni kell, hogy nagy játékos volt az öreg, de erre felhívta a figyelmemet Karcsi bácsi még akkor, amikor a József Attila Művelődési Házban dolgoztam. A Tisza moziban is két gép dolgozott, és az volt az öreg trükkje, hogy egy óvatlan pillanatban húzott a keresztdobon, így amikor úgymond kiment a kép, a vásznon látszott az osztás, ami azonban a nézők számára nem volt zavaró. És mivel előtte az volt a fogadás tétje, ha látszik az osztás, én fizetek egy korsó sört, az öreg persze ujjongott, rettenetesen boldog volt, mert így munka után mindig mehettünk inni. Egy idő után persze én is megléptem ugyanezt, amikor az öreg nem figyelt, húztam a keresztdobon. Mondom neki, félkép lesz. Az nem lehet, felelte. No, megtörtént a váltás, ugráltam fél lábon, mert neki kellett fizetnie. Nem értette, mi történhetett, így megkérdezte konkrétan így: hogy a büdös p…ba láttam? Erre én: nézze, Sanyi bácsi, Karcsi bácsi, akit maga jól ismer, elmondta, mire figyeljek. Az öreg elképedt, de persze zárás után ő fizetett... (HEÉ SÁNDOR emlékei a Rákóczi út 68. alatt üzemelő néhai Tisza moziról)