Gyászol a művész- és sporttársadalom: hetvenöt esztendős korában elhunyt Kristóf Lajos, aki szobrainak és fotóinak köszönhetően számtalan felejthetetlen pillanatot örökített meg és hagyott hátra az utókornak. Az alábbiakban rá emlékezünk – nyugodjon békében!
Ahogy a főváros XIX. kerületéé az Üllői út hatalmas, tért ölelő, villamosvonalnyi szakasza, annyira értetődik magától, hogy – miután jobban ragaszkodott hozzá, mint kiskutya a lételemének számító ugatáshoz – Kristóf Lajosé volt Kispest. Sőt, még most is az, amikor a lélek távozóban van, s csak üres integetés marad utána. Nem egy vagy két válogatott mérkőzésen találkoztunk, és amíg ezen sorok írója, illetve hozzá hasonló sorstársai rendületlenül kattogtatták a zúgó, berregő masinát, addig ő a pálya felé fordult és alkotott. Volt abban valami művészi, ahogy lágy kontraszttal pásztázta Juhász Rolandot, Huszti Szabolcsot, Halmosi Pétert vagy Dzsudzsák Balázst, amint valamelyikük fejelt, meglódult, alagútcselre készült, és ahogy a pályán lévők a labdát nem, ő mindig eltalálta, mikor kell megörökíteni a pillanatot. A gép forog, az alkotó pihen. A finomra fésült belső ismérve, hogy a zajos lelátók előtt elvonulva rendszerint csendben érkezett és ugyanúgy távozott. Csakhogy az élet nevű kacifántos játékban nem mindenhonnan van visszaút – a gyászolóknak nem vigasz, sokkal inkább sorscsapás, hogy Kispestről sohasem ment el, s mindig ott is marad. Most már mindörökre.
