KISTARCSA | Ünnepi visszatekintés a helyi VSC idén nyáron visszavonuló, ma 40 esztendős kiválóságával, Ujfalusi Attilával az elmúlt harmincnégy és fél évre, aki a portálunknak adott interjújában úgy fogalmazott, tudta, mikor kell abbahagyni. Mindezen felül szó esett németországi tornagyőzelemről, ollózós gólokról, Eric Cantona gratulációjáról és az elkövetkező évtizedről is. 

Még lenne benne erő és finesz, de a szervezete jelezte: elég és ne tovább. Így történhetett, hogy Ujfalusi Attila június 19-én, hétfőn úgy ébredt fel, hivatalosan már nem aktív futballistaként ünnepelheti a születésnapját és fogadhatja a gratulációkat.  

Szép volt, jó volt, de elég volt?  

Igen, valahogy így – indította egy mosollyal a honlapunknak adott interjúját Ujfalusi Attila, többek között a Jászapáti, a Százhalombatta, a Dunakeszi Vasutas, a Maglód, a Felsőpakony, az Aszód és a Kistarcsa Ausztriában is megforduló korábbi labdarúgója, a Ferencváros öregfiú-csapatának tagja, a Kistarcsai VSC U19-es gárdájának negyven esztendővel ezelőtt született edzője. – Rengeteg szép emléket őrzök a futballal kapcsolatban az elejétől, amikor öt és félévesen első alkalommal húztam a lábamra focicipőt, egészen az utolsó, három héttel ezelőtti bajnoki mérkőzésemig. Rengeteg barátot szereztem, nagyon sok jó embert ismertem meg, persze akadtak negatív dolgok, kudarcok is, de abból is mindig próbálkoztam építkezni, a javamra és az aktuális csapatom javára fordítani a megszerzett tapasztalatokat.  

Senkit sem megbántva: biztos abban, hogy a társulatának az őszi idényben már nem tudna segíteni? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem úgy. Nem érzem magam öregnek, és habár a sebességem már valamicskét kopott, tudnék még játszani, és remélem, tudnék még hozzáadni ahhoz, hogy a csapat sikeres legyen, de azt gondolom, tudni kell, mikor kell abbahagyni és teret adni a fiataloknak.  

Nem hagy nyugodni a gondolat, miközben ezúton is Isten éltese sokáig a kerek évforduló alkalmából: az idei visszavonulásának van köze ahhoz, hogy éppen a 2023-as évben tölti be a negyvenet? 

Köszönöm szépen. Különösebb köze nincs ehhez a kerek évfordulóhoz, igazából már a nyári felkészüléskor felmerült bennem, hogy ez lesz az utolsó nyári, majd téli felkészülésem, mint játékos. Mindig szerettem edzeni, edzésre járni, de ezt egy ideje már nem éreztem. Sokszor már nagyon nagy erőt kellett magamon venni, hogy elinduljak az aznapi tréningre. Egy-egy edzés vagy mérkőzés után a regeneráció 35 felett már nagyon nem ugyanaz és a két achilles-műtétem sem segített ezen. Amikor meg valamit már nem élvezel igazán, akkor el kell gondolkozni azon, hogy van-e értelme, van-e tovább? Félgőzzel meg sosem szerettem semmit sem csinálni az élet más területén sem. A tötyi-lötyi az nem én vagyok, de ez a visszavonulás úgymond nem teljes, mert a Ferencváros öregfiú-csapatában továbbra is pályára lépek hétfőnként, amíg tudok segíteni és szüksége van rám a gárdának. Egy szenzációs játékosok alkotta nagyszerű közösség tagja vagyok immár hat éve és példátlan sikerekben lehetett részem, amire szintén nagyon büszke vagyok. Mindemellett lassan két éve egy régi nagy szerelmem, a tenisz is az életem része lett és heti rendszerességgel kiélezett mérkőzéseket játszunk az unokabátyámmal, amit nagyon élvezek, így nem maradok mozgás nélkül, az biztos.  

Tudom, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozik, amikor arra kérem, ha egy mozzanatot, megmagyarázhatatlan vagy éppenséggel nagyon is tudatos pillanatot, parádés gólt, netán remekbe szabott indítást, esetleg családi fotóra kívánkozó csapatot kellene kiemelnie a pályafutását magában végigpörgetve, mi lenne az?  

Ez tényleg szinte lehetetlen vállalkozás, mivel rengeteg szép emlékem van. Szép vagy akár fontos gólok, nagyon jó csapatok, közösségek tagja lehettem, nagyon jó edzőkkel dolgozhattam, így aztán ezzel most bajban vagyok. Ha lehet, akkor a sok közül párat említenék az egy helyett. 2003-ból – pont most van 20 éve – a kistarcsai ificsapattal a németországi tornagyőzelmünk, ahol többek között dán és holland első osztályú klubok utánpótlás-csapatait is megelőzve nyertük meg a kupát. Felnőttként a sok bajnoki cím mellett az NB II-es bronzéremre is nagyon büszke vagyok, de az is felemelő érzés volt, amikor a Ferencváros első NB II-es bajnoki mérkőzésén a régi Üllői úti stadionban 14000 szurkoló előtt futballozhattam – igaz, ellenfélként. A magyar strandlabdarúgó-válogatott tagjaként a világ- és Európa-bajnok franciáknak lőtt egészpályás gólom, valamint a mérkőzés utáni külön gratuláció Eric Cantonától – a franciák akkori szövetségi kapitányától – szintén nagyon szép emlék, ahogy az annak idején az első NB I-es futsalmeccsem is a Vasasban, ami édesapám kedvenc csapata volt fiatalkorában és talán még ma is. De akár az egyik ausztriai bajnokin, valamint a közelmúltban a Fradi-öregfiúk tétmeccsén ollózott góljaimat is idesorolnám. Szerencsére tudnám még folytatni tovább is, de azt fontosabbnak tartom elmondani, hogy ezeket a sikereket egyedül nem értem volna el. Ehhez kellettek az egykori csapattársaim, edzőim és természetesen a családom, barátaim is. A labdarúgás csapatsport, hosszútávon egyedül nem boldogulhatsz. És itt szeretném kiemelni édesapámat, valamint egykori edzőmet, Goran Kopunovicsot, akivel most a kistarcsai utánpótlásban kollégák is vagyunk. Tőlük rengeteget tanultam, főleg a futball iránti alázatról és gondolkodásról, ami meghatározta és a mai napig meghatározza a sportág és az élet iránti szemléletemet. 

Valami azt súgja, Kistarcsa továbbra is a szíve csücske marad. Tervezi, hogy ugyanúgy ott lesz a bajnokikon, csak immár nézőként, lelkes, zászlóba vagy drapériába öltözött szurkolóként? 

Természetesen az marad. Ezer szál köt ide és ez mindig is így fog maradni. A 2021-es év eleje óta újra a klub utánpótlásában dolgozom az U19-es csapat edzőjeként, és ez valószínűleg a jövőben is így – kicsit ugyan másként – marad és igyekszem segíteni a helyi utánpótlást. Ezen felül figyelni fogom a felnőtt csapatot is, mivel nagyon fiatal és jó közösség, akik felé bizalommal és egy kis türelemmel kell lenni nekünk, szurkolóknak, és hiszem, hogy a közeljövőben sok örömet fognak mindenkinek okozni.  

Ez végszónak is megtenné, de nem hagyhatom ki: ha egy évtized után újra megkérném, mondjon valamit a fél évszázad kapcsán, mi lenne az ideális felelet, amit 2033-ig mindenképpen szeretne megvalósítani? 

Hol van az még?! (mosolyog) Legyen elég annyi, hogy vannak még terveim, céljaim, amiket szeretnék elérni, de ezeket inkább megtartom magamnak és szépen, csendben kívánom megvalósítani mindet.