Március 4-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját a magyar könnyűzenei élet meghatározó alakja, a Kossuth-díjas dalfenomén, az 1960 óta színpadon álló Sztevanovity Zorán, akinek olyan ikonikus alkotásokat köszönhetünk, mint az Apám hitte; a Boldog idő; az Eső előtt, eső után; az Édes évek; a Hozzám tartozol, a Kócos ördögök; a Ne várd a májust vagy az Ülök egy rózsaszínű kádban. Az alábbiakban a kiváló művészt köszöntjük.
Gyöngyözőbor, alig valamennyi, legyen kispohárnyi. A szoba falain lágyan lezúduló halk zene szól. Az énekes visszafogott hangon új dalba kezd. Odakinn háború dúl, idebenn béke honol. Csak még egy kortynyit, csak még egy gondolatnyit.
A férfi egyébként a nagyanyjánál találkozott vele először. Nézte a harminchármas fordulatú lemez borítóját, rajta ódon hangulatot árasztó kapucsengők, két sorban, egymás után. Tessék választani album volt az még a nyolcvanas évek elejéről, olyan előadókkal az imitt-amott sercegő, a Tesla elnevezésű csehszlovák lejátszón olykor önálló életre kelő karcos korongon, mint Karda Bea, Ihász Gábor, Soltész Rezső, Koós János, az Apostol – és persze Zorán. Az A oldal utolsó dala volt az övé, meg az egyre népszerűbb Kovács Katié. A Játssz még! című felvételt aztán később, érettebb fejjel is meghallgatta többször, majd áhítattal nézte a legnépszerűbb videómegosztón az egyik legerotikusabb búgású színművésznővel, Hegyi Barbarával újraénekelt duettet.
Izgalmas kettős az övék – ez járt a fejében, amikor a közelmúltban a Nők lapjában olvasta a velük készült páros interjút, amely során felsejlett a cirógató civakodás szimbiózisba szökkenő szerelemszövete. A compact disc egyet fordulva, meg sem pihenve ugrott egy jókorát. A rég eltemetett, újpesti földben nyugvó nagyszüleire gondolt. Nem szerette a Kell ott fenn egy ország című merengő, melankolikus melódiát, mert abban nem mindig csak a hegedű sír.
A Belgrádban született énekes és zeneszerző a férfi számára egyébként mindig is magyar volt. Egy olyan művész, akinek ha a keresztnevét kiejtik, mindenki tudja, kiről van szó. Hihetetlennek tűnik mindez egy olyan világban, amelyikben valamirevaló tehetség nélkül Samuelek és Zafírok törnek aranylemezre – igaz, valahol ez is művészet. Az ellenben még varázslatosabb, amit az éppen ma nyolcvanesztendős Metró-korszakos zseni felénekelt hajdanán: „És én hiszek a lézersugárban / És én hiszek az ezredfordulóban. / És én hiszek a kvadrofóniában / És én hiszek a fegyver halálában.” Amikor odakinn háború dúl, ennél remélni, kívánni sem lehet szebbet.
