A legújabb honi sikersportág legjobbja, Blázsovics Ádám a kudarcokból erőt merítve jutott el a teqball-világ tetejéig.
Epekedve lelkesedni nagyon is tudunk. Drukkoltunk és tapsoltunk Kósz Zoltán védéseinél, Kásás Tamás fineszes megoldásainál vagy Benedek Tibor bombáinál, és azt mondtuk büszkén, valamirevaló gőg nélkül, vízilabdanemzet a miénk. Érem érem hátán, medál a magyar fiúk nyakában. Futballban erre nagyjából annyi esélyünk van, mint a Zewa gurigás toalett-termékével a karantén időszaka alatt huszonhárom dekázás után a világbajnoki döntőben győztes gólt fejelni. Teqballban ennél jóval tovább jutott egy huszonnyolc esztendős sümegi fiatalember, Blázsovics Ádám, akiről a széles sportközvélemény legutóbb decemberben hallott, és nem azért, mert kótyagosan közlekedő lappföldi Mikulásnak öltözött. Pedig gyönyörű ajándékot hozott „messziről” – magyar aranyat. Nem először és aligha utoljára.
Most már jobban szereti Lengyelországot, mint Magyarországot?
Imádom Lengyelországot, nem véletlen a mondás: lengyel–magyar két jó barát – felelte Blázsovics Ádám, a Phoenix Teqball Academy SE háromszoros egyéni világbajnoka. – Nagyon összeszedettek, kiemelkedő rendezvényeket hoznak össze magas színvonalon, ügyesek a játékosok és mindig segítőkészek, barátságosak, illetve nem utolsósorban nincsenek messze, tehát gyakran járunk hozzájuk versenyezni. Természetesen Magyarországot szeretem a legjobban, hiszen mégis csak a hazám, itt élnek a szeretteim. Lengyelországból eddig csak pozitív élményekkel tértem haza, mint a legutóbbi világbajnokságról is. Jelenleg viszont itthon több világbajnoki érmet szereztem, mint ott, tehát ebben Magyarország a vezető.
Megbékélt már azzal, hogy decemberben „csak” egyéniben lett világbajnok, megvédve címét?
Máig forgolódok az ágyban emiatt. Nem kellett sokat gondolkodnom, mi volt a hiba, inkább a megoldást keresem a problémára. Egyéniben könnyebb a versenyzés, hiszen nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Nagyon örültem neki, hogy sikerült címet védenem, mivel ez nálam bakancslistán volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy hasonló mentalitású, kitartású és elkötelezett játékos mellett játszom immár hat éve, mint Bányik Csaba. Valamikor hiba csúszik a gépezetbe, ezt mielőbb orvosoljuk, ha tudjuk – ez most is így van. A hónap végén szeretnénk visszavágni az elmúlt időszakban elszenvedett vereségekért. Szerintem lassan összeáll az „új” taktikánk, bízom benne, hogy sokkal erőteljesebb lesz, mint eddig.
A sportban különösen nincs „ha”, no és a „volna” fogalma sem létezik, mégis, amennyiben a páros elődöntője előtt Bányik Csabával nagyobbat szusszanhatnak, akkor elképzelhető, hogy a végén nem a szerb duó ünnepel?
Nekünk máig ők a mumusok, indoor versenyeken csak ők fogtak meg minket az elmúlt négy évben. Ha másképp alakul és győzünk, valószínűleg annyira fel lettünk volna töltve energiával, hogy megnyerjük a döntőt is – nem lebecsülve természetesen a másik csapatot.
Amennyiben van a déja vu-nak ördögi vigyora, láthatták januárban az Egyesült Államokban, ahol párosban ismét a bronzmedáliáért küzdhettek. Vagy úgy van vele, mint a teniszezők, hogy a duóban való szereplés hab a tortán, ha „egyesben” sikeres az ember?
Természetesen nem. (mosolyog) Mivel idén inkább páros versenyeket rendeznek, sajnos az egyéni szám szorul háttérbe, de ettől függetlenül ugyanúgy edzünk rá, mint eddig. Sokan kérdezik, melyiket szeretem jobban? Mindig az egyéni rá a válaszom, mivel abban sikeresebb voltam és vagyok. De ha nem szeretném a párost, akkor nem játszanám, főleg ilyen magas szinten. Amerikában a homok volt a legnagyobb problémánk. Sajnos bátran merem kijelenteni, ott nem megy olyan jól a játék. Egyszerűen nem passzol a játékstílusunk hozzá. Elsüllyedünk, kifújja a labdát a szél, nehezen mozgunk. Ehhez más taktika kell, de ezen is dolgozunk, igaz, főleg fejben és bent, mivel nincs sok lehetőség gyakorolni homokon. Nem ejtett nagy sebet számomra, próbálok pozitívan előre tekinteni és bízni abban, hogy legközelebb jobban felkészülünk.
Cél nélkül csinálni valamit körülbelül annyit ér, mint a padlásajtóra aggatott, szaggatott Cindy Crawford-poszterre naponta csóközönt zúdítani, azaz aligha unaloműzésként vágott bele az egyik legújabb sikersportágunkba. Mikor érezte azt először, hogy a legjobb lehet?
Az első világbajnokságra való kvalifikációs versenyen. Mindaddig az összes viadalomon kikaptam, sokszor jutottam döntőbe, de sosem nyertem. Ott egy napon sikerült minden ellenfelem elé kerülni, összeszedett voltam és igyekeztem stabilan játszani. Akkor azt mondták, hogy aki megnyeri a magyar versenyt, az jó eséllyel a világbajnokságot is. Ez így is lett. Attól a ponttól kezdve még keményebben edzettem és ezzel egy időben a páros játékunk is megugrott a fejlődésben.
Az úszók rendszerint nyolc-tíz órát töltenek a medencében, de a sakkozók is naponta több órát görnyednek az asztal fölött. Jól sejtem, hogy a teqball bűvölete sem napi egy-két órás elfoglaltság?
A teqball egy elég komplex sportág. Technika, taktika, erő, állóképesség, hajlékonyság és sok más jellemzi. Napi három-négy órát gyakorolunk, de ezek nem feltétlenül teqball edzések. Emellett a legtöbben dolgozunk, hiszen még nem mondhatjuk el magunkról, hogy megélünk ebből a sportágból. Igyekszünk mindig kimaxolni az edzéseket, a rendelkezésre álló időt százszázalékosan kitölteni az elfáradásig. Sokszor nézzük vissza a gyakorlatainkat és meccseinket elemzés szempontjából és következtetéseket is levonunk a látottakból. Ez azért is fontos, mert ha majd kiöregszünk, kellő tapasztalattal fogunk rendelkezni az utánpótlás számára. De ne szaladjunk ennyire előre, még érzek magamban jó pár évet.
Gyakorolni, mozdulatokat sulykolni mindig kell és lehet, de miként néz ki egy felkészülés? Mert a futballisták futnak, erősítenek, kapura lőnek, beadásokat gyakorolnak, de a teqball asztalnál a fentiek közül mire van igazán szükség az alapozó munka alatt? Nyilván állóképességre szükség van, ahogy a technikán is lehet csiszolni, de kötve hiszem, hogy a testi kontakt nélküli, egyre elismertebb sportágban valaki attól lesz jobb, mert hosszú, izzasztó órákat tölt a konditeremben.
A teqball asztalnál főleg technikai elemeket ismétlünk, csiszoljuk a tudásunkat. Ez sokszor unalmas lehet és kevésbé fárasztó, de van ilyen része is, főleg a védekezés gyakorlásánál. Az állóképességet és az erőt nem csak asztal mellett fejlesztjük. Mindegyikünk jár kondizni, futni, úszni. Az az érdekes ebben, hogy mindenkinek megvan a saját – edzésen kívüli – kiegészítő mozgása és mind működőképes. Én például kondizni és személyi edzésre járok, de be akarom vezetni az úszást is. A tréningek után nagy hangsúlyt fektetünk a nyújtásra. Speciális eszközeink vannak erre, segítjük egymást, és ha csak nincs sürgős dolgunk az edzések után, ezt sosem hagyjuk ki. A rehabilitáció nagyon fontos, így az egyik napot vagy fél napot az ötből erre szánjuk. Ha nincs verseny a hétvégén, akkor pihenünk.
Belegondolt abba az egyik szél által összekócolt őszi estén, meghitt családi vacsora utáni röpke pillanatban, mire lenne képes ön a háló közelében, ha a lába helyett a kezét kellene használnia vagy éppen mire menne a röplabda-válogatott és a VRC Kazincbarcika kiválósága, Péter fivére a teqball asztalnál? Netán megpróbáltak már egymás bőrébe bújni?
Igen, beszéltünk erről, gondolok is sokszor rá és bújtunk már egymás bőrébe. Nyáron rendszeresen a Balatonon inkább strandröpizünk, illetve otthon, ha jó idő van és tehetjük, inkább a röplabdával játszunk. Indultam Petivel egy amatőr strandröplabda-versenyen még régen, de nem én voltam a húzóember, ezt mindenki észrevehette. (mosolyog) Nekem volt egy kulcscsontműtétem, ami jól sikerült, a mindennapi életben nem érzem a hatását, de egy hosszú távú röplabdakarriert biztosan hátráltatna. Máig szeretek Petivel játszani, megértjük egymás gondolatait, igyekszünk mindig mindent maximálisan véghezvinni. Ami pedig Petit illeti a teqball asztalnál, van esze a játékhoz. Mivel labdás sportból jön, ezért érzi a taktikát, a helyezkedést. Nyilván a technikai része nála nehézkes, mivel nem gyakorolja. Ettől függetlenül, ha Pesten van és ráér, gyakran hívom az edzéseinkre, hogy játsszunk egy jót, valamint sokszor segíti az én felkészülésemet is. Élvezet minden egyes pillanat, mikor két Blázsovics egy párt alkot az asztalnál.
Amennyiben tehetik, ott vannak egymás fontosabb mérkőzésein és higgadt sportemberből, ha nem is őrjöngő, de legalábbis hangos szurkolóvá változnak?
Ha a közelben játszunk, mindig kimegyünk egymás meccseit megnézni, sokszor a tévé előtt szurkolunk. De nem, nem őrjöngünk, tapsolunk, néha bekiabálunk, hogy buzdítsuk egymást. Higgadtak vagyunk, örülünk egymás sikereinek, persze nem is várjuk el a másiktól, hogy torkaszakadtából ordibáljon. Szerintem mindketten érezzük, hogy nem szotyizni jár a másik a meccseinkre.
Többet ér az aranynál 2021. szeptember 17-e már örökre összeköti a Nőt és a Férfit. A nyárból lassan kiábránduló, esztendők óta a felismerhetetlenségig elmaszkírozott évszak már éppen őszi hangulatba került, amikor kimondták egymásnak azt a bizonyos négybetűs szót. A sportágból „érkező” Blázsovics-Petri Zsófiánál és Blázsovics Ádámnál nem volt boldogabb azon a napon – ahogy azóta sem. „Zsófit előbb ismertem és előbb alkottunk egy párt, minthogy megismerkedtem volna a teqballal – ment vissza az időben az ifjú férj. – Szerintem az a legszebb benne, hogy nem az eredményeim miatt figyelt fel rám, hanem azért, aki valójában, a játéktéren kívül vagyok. Természetesen mindennél többet ér számomra Zsófi. Életem két legjobb döntése közül az egyik, hogy a TF-re mentem továbbtanulni – hiszen itt ismerkedtem meg mindennel –, a másik, hogy megkértem Zsófi kezét. Ő mindig mellettem van, segíti a mindennapokat, megérti, ha edzek akár hétvégén is, tudja, hogy ez nekem fontos. Nagyon jól érzem magam mellette, nem kell azon aggódnom, hogy a magánéletem rendben van-e vagy sem. Én is igyekszem mindig mellette lenni és támogatni őt az élet egyes területein. Egy hullámhosszon vagyunk, nagyon ritkán vitatkozunk, ha pedig mégis, hát akkor sajnos abból sosem én jövök ki győztesen...”
