Jó lenne most azt hinni, hogy a Nicaraguai Taekwondo Szövetség óvodai kiválasztó szakreferensének kértek fel, hogy kutasd fel és találd meg a Santiago de los Caballeros de León egyik tagintézménye Napocska csoportjának dan mesteri fokozatig fejleszthető legjobbját, és miközben jókötésű, magabiztos fellépésű férfiként a feltett praclival lelkesedő gyerekek kérdéseire válaszolsz, hirtelen komor hangot megütve előadod azt a bizonyos monológot. 

„Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

A modernkori Latinovitsként elszavalt két mondatot csak azok érthetik meg, akik már küzdöttek valamiért. A trafikban önelégült mosollyal megvett Turbo-rágóért, a csak gázálarcban versenyeztethető hetven éven felüliek számára kiírt diákolimpia taktaharkányi előselejtezőjének megrendezési nehézségeit taglaló diplomamunka megvédéséért, lagosi álomutazásért, az Oktogonnál lévő hatvanhét négyzetméteres, muskátlis ablakú öröklakásért vagy a negyediken lakó, hetyke bajszú, igéző tekintetű Csámpás Roziért.

Az élet maszkot, gumikesztyűt és lélektisztító terápiának álcázott házi karantént tuszkolt ránk, és amikor már azt hinné az ember, ennél már nincs tovább, jöhet a felemelkedés, akkor érkezik az ominózus közlemény, amelyben azt taglalod, hogy negyvenhét évesen visszavonulsz minden vízilabdával kapcsolatos tevékenységtől. Te, a háromszoros olimpiai bajnok legenda, a vízilabda Mozartja. 

Percek óta nézem azt a meghitt fotót, amelyen gyönyörű feleségeddel, Pannival vagytok együtt. Ez a felvétel mindent elmond arról a kapocsról, ami köztetek van. Tekinteted a távolba mered, életed értelmének szemei pedig lehunyva, mintha fohászkodnának. 

„Összességében elmondhatom, hogy szövetségi kapitányként és utánpótlásedzőként is mindent megkaptam, amit megkaphattam, sajnos mindent nem nyerhettem meg, de nem akarok telhetetlennek látszani.” 

Ízlelgetem a félmondatot: „Mindent nem nyerhettem meg.” Pedig most telhetetlennek kell lenned, mert amiket eddig sikerrel megvívtál, azok csak csaták voltak, ezúttal viszont a háború vár rád katonai haderő és fegyverropogás nélkül, ugyanakkor extrém díszkísérettel. Nem véletlenül idézek most Esterházy Pétertől, aki tökéletes harmóniát teremtett önmagával, amikor ezeket a sorokat papírra vetette.

„Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. (...) És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis. Ha egyedül vagy, akkor bármi lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy ne legyél egyedül.” 

Benedek Tibor, érezd és tudd, hogy mindannyian Veled vagyunk!