Több mint két esztendőn át tartó súlyos betegség következtében, életének hetvenegyedik évében elhunyt Gálvölgyi István labdarúgóedző – tájékoztatta honlapunkat Gálvölgyi Márton, a tréner kisebbik fia. Mély együttérzésünk a gyászoló családé, az alábbiakban többek között az FC Dabas, az Érdi VSE, a Százhalombatta, az FC Hatvan, a Maglód TC és a Rákosmente KSK szakvezetőjére emlékezünk.

Valahogy mindig volt csapatod. Nem kiváltságosként tették alád a kopottas, sokszor imbolygó, felálláskor vagy leüléskor meg-megnyekkenő kispadot valamelyik rozsdamarta korlátokkal körülölelt sporttelepen, hanem megdolgoztál érte. A hétköznapokban s a hétvégéken – az elért eredményekkel.

„Az a típusú ember vagyok, aki szeret egy helyen hosszabb időt eltölteni, nyilván, ha ezt hagyják” – nyilatkoztad még a százhalombattai korszakod alatt, 2008 júniusában, miközben amikor csak tudtad, jártad a pályákat, kerested az újdonságokat, s velük együtt a tehetségeket. Ha véleményed volt, odavágtad pacekba, nem csomagoltad fényesen csillogó celofánpapírba – ám mindvégig úriember voltál a technikai zónán belül és maradtál azon kívül.

„Gálvölgyiiii.”

Ha hívtalak – előfordult nem egyszer vagy kétszer, s nem is huszonegyszer vagy huszonkétszer –, mindig így szóltál a telefonba. Olykor hazafelé tartottál meccs után Battonyáról vagy épp Tiszaújvárosból, máskor pedig egy nappal később, a vasárnapi ebéd után átgondoltan, felkészülten osztályoztad a jobb bekket és a nyurga csatárt, hogy aztán belekezdj a mondandódba.

Múlt időben írok, és ez zavar a legjobban, Pista. Meg persze az, hogy a mindig vidám Marci fiad lelkébe sosemvolt szomorúság költözött, nem is szólva a nagyobbikról, Pistiről. Tudod, ez a két, hozzád hasonlóan ugyancsak futballbolond kölyök borzasztó büszke Rád. Arra, amit elértél edzőként, s ahogy az utolsó, esztendőknek tűnő hónapjaidban harcoltál – önmagadért.

Az imént kölyköket írtam, nem véletlenül. Sokunknak ismerős az érzés: ők már tudják – felnőttek a gyerekek…