– Meddig megyünk?
– Amíg a lábunk bírja. Mi az, tán elfáradtál?
A hölgykacajtól zengett minden, de körülöttük a fényen és az árnyékon kívül nem volt senki.
– Nem, csak...
– Csak?
– Kicsit félek.
– Mitől? Hiszen itt vagyok veled és fogom a kezed!
– Tudom, de... Mi ez a hang?
– A tenger zúgása. Olyan, mint az élet. Nézd csak, hogy fodrozódik a víz, ahogy a nap süti! Hát nem gyönyörű?
Válasz nélkül haladtak tovább. Nem jutottak sokáig, amikor az ólomnyi súlyú hátitáskát cipelő fiú megszólalt.
– És miért hoztál ide?
Csendes hallgatás és néhány tétova lépés után így felelt:
– Nem hoztalak. Jöttél magadtól.
A nő itt hirtelen elhallgatott, és amilyen gyorsan csak lehetett, megigazította a haját, mintha éppen a szemébe lógott volna egy tinikorára emlékeztető tincs, hogy ne látszódjon az elmorzsolt könnycsepp.
– Gyere, üljünk le! Tudod, már jó ideje haladunk, és néha szükség van a pihenésre.
– Igen, de a hang... Egyre erősebb!
A nő tudta, hogy most már nem burkolózhat mély hallgatásba, pedig legszívesebben elbújt volna egy eltévedt kalózhajó mélyén vagy csónakba száll és meg sem áll, amíg... Amíg az ereje engedi.
– Tedd, tedd csak el!
– De miért, hiszen ez egy kő!
– Nézd, milyen fényes! Tedd el, kérlek és vigyázz rá nagyon!
Megcsókolta a követ, az el-elernyedő kezét a fiúéba tette és már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Hófehér és ilyet ritkán találni, de látod, nekem kétszer is sikerült...
A víz által ősidők óta keltett zajt nem verte vissza a hangos zokogás.
– És hol van a másik, anya?
– Idebenn, legbelül. És az én okos, erős fiamnak már nem csupán két karja és két lába, hanem két, vakítóan fehér köve is van. Mennem kell tovább, de most itt maradsz. Most már tudom, hogy visz még az út, előre, a végtelenbe.
