Június 27-én, hétfő délelőtt a VI. kerületi Jókai utca egyik negyvennyolc lakásos házának tetőszerkezete leomlott, négy sérültet hátrahagyva, ma még felbecsülhetetlen kárt okozva. Kedd kora este a Ponyvalegény a helyszínen járt.
A pincér jókedvűnek tűnt – talpig feketében. Hozta a számlát és a menetrendszerűen közlekedő négyes-hatos villamos zsúfolt megállóira néző kávézó kültéri részén kihelyezett széktől, asztaltól elégedetten állt fel a nő és a férfi az öt év körüli kislánnyal, hogy induljanak tovább.
Menni tovább. Tikkasztó, nyálapasztó, össznépi ájulást okozó hőségben nem könnyű, már-már emberpróbáló feladat, pedig a Jókai utca árnyékkal, a tomboló nyárhoz képest kellemes klímával ajándékozta meg az arra járókat. Már csak valamiféle fekhely, kihelyezett nyugágy hiányzott – de a szétdobált, kilapított kartonok és a különféle limlomok láttán a következtetés nem ördögtől való: van, aki itt tölti az estéit, éjjeleit némi rost nélküli, kannába töltött, mesterségesen kutyult hörpintőlé társaságában.
Izzik a talaj, lépésről lépésre. Mintha Süsü, a sárkány egy emelettel lejjebbről okádná felfelé a tüzet, és a megmagyarázhatatlan szag sem akar enyhülni. A pincében lehet ilyet érezni ilyen-olyan nagytakarításkor, májusi lomtalanításkor, a doh és a füst sajátságos elegye, ami az orrba kúszik észrevétlenül, visszafordíthatatlanul.
A rendőrségi kordon és az utca közepén keresztbeálló, villogó autó már messziről látszik. Ha sokáig nézi az ember, ahogy a piros váltja a kéket, egy pillanatra nyugalmat hozó lilába öltözik az aszfalt. A nyugalom június huszonhetedike óta csak másodpercekre bújik elő, a csodálkozó tekintetek azonban sokasodnak. A harmincas, egyenruhás férfi komótosan kiszáll a gépjárműből, hogy nyugodt hangon közölje a bámészkodókkal, a terület le van zárva, a kordonon belül nem lehet tartózkodni. Hogy meddig, az jókora talány, itt és most, kedd este nem sokkal hat óra előtt csak a szolgálati autójába visszaülő úr a biztos.
Nikolett gyönyörű nő, sudár, hajlékony, mindig mosolygó teremtés, olyan, aki után háromszázhatvan fokos fordulatot tesznek a férfiak. Huszonhat évesen előtte az élet nevű láthatatlan lift, ami hol le, hol pedig felfelé szállítja megszámlálhatatlan utasait, meg mellette a jóképű jövendőbeli, akivel lehet tervezni, szakmai és magánéleti jövőt vizionálni. Az Operettszínház balerinája volt az egyetlen, aki súlyosan megsérült, amikor hétfőn, késő délelőtt a Jókai utcának a térhez közelebb eső része valóságos háborús övezetté vált, miután a negyvennyolc lakásos ház tetőszerkezete bombarobbanást idéző hanggal lezuhant és a porfelhővé lett semmivel tette egyenlővé a környezetét. Rajta kívül még hárman kerültek az özönvízszerűen omló törmelékek alá, de Nikolett járt a legrosszabbul. A hírek szerint életveszélyes állapotban van, fej- és belső sérülései miatt mélyaltatásban tartják, és mivel súlyos gerincvelő-sérülést szenvedett, ha fel is épül, kétséges, hogy valaha lábra tud állni.
A lapát karistolja az aszfaltot – hol halkabban, hol hangosabban. A kordon előtti terület egyre több érdeklődőt vonz, de senki nem szól, senki nem kérdez, csak tekintetek merednek az épületre meg az autóroncsokkal vegyített barátságtalan övezetre. Az örök csend otthonának új lakója beköltözésére emlékeztető, a fülcimpában egyre dübörgő hangot minduntalan hessegetné el magától az ember, pedig csak a tetőszerkezet apróra zúzott darabjai kerülnek rá, amit egykedvű, komor tekintetű munkások pakolnak a konténerekbe. Benjáminnal egy pillanat alatt megfordult a világ. A fiatal férfi szerelme a szeme láttára tűnt el a törmelékcunamiban, pedig ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét, és azon az átkozott, nyomasztó hétfőn a Teréz körút felé indulnának, és csak három dolgot tennének, együtt, közösen a kézen fogott kedvessel. Táncolni, nevetni, élni. Ám félő, hogy a holnap egy másik világ.
