Jó lesz itt, ni! Egy pillanat, várjon, csak ezt a rohadt hátizsákot az ölembe veszem. Meddig megy, Miniszterelnök Úr, ha már így összefutottunk megint? A Deákig megyen maga is vagy inkább a végállomásig? Ne kérdezze, mikor jutunk el odáig, inkább élvezzük addig is egymás társaságát.
Azért meg ne haragudjon, hogy már a magyar nyelvtan sem megyen, tudja, az a fránya oktatás, amit sikerült úgy szétbaszni, mint a lyukas zokniban tornamutatványozó, a család fontosságát mindennél előbbre valónak gondoló – de csak gondoló... – Zsoltinak és haverjainak azt a két csíkkal üzembe helyezett kurvát ott a jachton, a Corruptio tenger pőreség szigetén. (Bocsánat, de a lovagkeresztre hajtok!)
Édes élet – csak néha frontális karambolt okozva szemberohan a valóság, olykor egy titokban rögzített felvétel vagy éppen a választók képében. Kár, hogy nem beszél. Tudom, hogy néhanapján, napjában néha mond valamit az alákérdező alattvalónak, annak a szerencsétlen pártszolgának ott benn, valamelyik űrállomásra hasonlító stúdióban, ahol nyilván csak az ufók által elrabolt, mára csupán marslakóként létező egykori dáridózó, meg az újabban a kalocsai mintás terítővel a derekán fellépő, mismásoló múlthamisító egykori polgárpukkasztó vadóc leányzó énekel. Persze Ön is a kör közepén áll – vasárnap estig biztosan, és lehet, hogy azután is. Jutna ott még hely a hungarocellből készült szobrot ledöntő, az Ön gyönyörűségesen megmunkált fejét rugdosó tüneményes dobermann kutyusnak is, aki szerint a magyarok még soha nem éltek olyan jól, mint az Ön kormányzása alatt.
Iszik egy kortyot, Miniszterelnök Úr? Könnyen kimelegszik az ember ebben a zsúfolt, húgyszagú kocsiban, pedig jó itt lenn, az alagút mélyén. Nem süt be a nap, de a vigasztalanul ránk zúdított eső sem rondít bele a hétköznapok sivárságába. Néha persze rázkódik ez a szerelvény, nyikorog a gépezet, így könnyen kijön az emberből a négynapos tökfőzelék, meg a liternyi olajjal leöblített csirkefarhát. Ön mit gondol erről, Miniszterelnök Úr? Ők az igazi magyarok, akiket rendre megszólít, a seggnyalók, a talpnyalók – mikor melyik, ugye... –, az elvtelenek, de nem nyelvtelenek? Ilyen országot akart?
Amúgy, ha nem sértem meg vele, már-már elvonási tüneteim vannak, ha nem látom. Mindenhol ott van, a metrón, a napilapokban A3-as méretben, monumentális óriásplakátokon, és lassan már a kulcslyukon sem merek kinézni, mert lenne rá egy brüsszeli repülőjegyem, hogy a hamiskás mosolytól rügybe fakadó arcképe köszön vissza. Meg a szlogen arról a bizonyos békéről, amit a határon belül sem sikerült meghonosítani. Mi és ők, az állandó ellenségkereséssel. Több mint negyvenötezren már nem tudnak véleményt mondani erről ikszek, csak mi, keresztek és könnyek formájában, és lehet, hogy lesz másik negyvenötezer szerencsétlen, akiket megvezetnek az unokázós csalásokra specializálódott bandákra emlékeztető, párthoz nem köthető alakok, akikkel elhitetik, hogy házhoz mennek a voksokért. Csakhogy valami azt súgja, nem az idősebb generáció tagjai, hanem a fiatalság lesz a mérleg nem nyalásra kiképzett nyelve. Többek között az egyetemisták, az SZFE volt hallgatói hallathatják a hangjukat – a semmibe vett, pellengérre állított tanárokkal együtt. Még friss, nagyon is friss az élmény – a sztrájk alapjog... –, hogy ők mind úgy vélik, az, amiben élnek, nem közönséges demokrácia, hanem közösség elleni diktatúra.
Olyan jó, hogy megint összefutottunk! Lenne még mit kérdeznem és mondanom, de ha nem bánja, lassan szedelőzködöm. Míg el nem felejtem, a sportimádatából fakadó stratégiai ágazattá formálás iránya jó. Furcsa is lenne, ha Önhöz hasonló sportimádóként – jaj, úgy izgulok, ugye, látszik? –, ám kisbetűs senkiként mást mondanék. Csak hát a megvalósítás finoman fogalmazva sem minden esetben bizonyul sikeresnek kirendelt pártkatonákkal, elfojtott vágyakkal. Mint az ön nézése meg az én járásom – és a maguk szelfije. De ha már itt tartunk, néhány hete a könnyűzene nagyasszonyáról, Koncz Zsuzsáról írtam, és megmaradt bennem egy korábbi koncertfelvételének részlete. 2006-ban a színpad úrhölgye köszöntötte a néhai államfőt, Göncz Árpádot – több ezer ember felállva tapsolt, pártszimpátiától függetlenül. Lesz-e még ehhez hasonló – mondjuk a nemrég a leköszönő Áder János helyére kiválasztott Novák Katalin esetében?
A választ Ön is sejti. Puszit persze nem adok, tudja, csak a maszk-mizéria, az átkozott vírus miatt, amiről mostanság egyre kevesebb szó esik, már más a hangsúlyos a végletekig lebutított propagandagépezetben. Még nem nyílik az ajtó, de már látom az embereket. Sokan vannak, nagyon sokan. És ha nem működik a mozgólépcső, hosszú lesz az út felfelé.
