Az egyik ingyenes terjesztésű napilap még szeptember végén közel három oldalon foglalkozott a józsefvárosi Dugonics utca 14. alatt tapasztalható áldatlan állapotokkal, ám a Ponyvalegény onnan nagyjából félórányi sétára – igaz, már a IX. kerületben – talált megoldást a problémára.

A nyár egy hirtelen mozdulattal még belecsimpaszkodott a versenyfutásra kényszerített, megfáradt őszbe, s egy pillanatra úgy tűnt, el sem akarja engedni. A férfi a Diószeghy – neki már csak az marad, még ha mostanság Diószegiként is tüntetik fel sok helyen a néhai Örömvölgy nevű közterületet – és a Dugonics utca sarkán megállt az egykori, ám évtizedek óta bezárt cukrászda előtt, ahol gyerekkorában nyaranta fagyit, telente citromos túrótortát zabált két pofára, majd az azóta is üzemelő, csak ránézésre is ráncos kisbolt mellett elhaladva bandukolt az iskola felé. A férfinek nagyon ismerős volt ez a miliő, még akkor is, ha ezen a verőfényes délutánon túlságosan kihaltnak tűnt a környék. Sehol egy fura kinézetű és még furcsábban viselkedő drogdíler, sehol egy kigúvadt szemű kétes alak, sehol egy tűsarkúban flangáló barna bőrű hableány. 

A pusztulat megeszik itt mindent – ez volt az első gondolata, ahogy megállt az ódon épület falai előtt, majd elmerült az emlékeiben. Felidézte magában az első osztályfőnöke, Ilonka néni, majd Marika néni alakját, eszébe jutott a közkedvelt osztálytárs, aki talán még ma is börtönben van – pedig pizzafutárként kezdte... –, aztán hirtelen elkomorult az arca. A két bejárattal megáldott Dugonics András Általános Iskola és Gimnázium Kálvária utcához közelebb eső részén nem egyszer köszönt el a mindig vidám, a gimnáziumi évek alatt megismert „jófejsrác” Sanyitól, ám néhány éve megdöbbent, amikor arról értesült, hirtelen megállt a szíve – harmincvalahány évesen. 

A férfi nemrégiben is megdöbbent, mert arról olvasott, baj van a Dugonicsban, nagyon nagy baj. Amikor az iskolával szemközti területre vetült a tekintete, nem valamelyik rózsadombi vityilló képe tárult a szeme elé, ám nyitott kapunak, démonjaival küzdő szerhasználónak, elől-hátul színes-szagos hajléktalannak vagy kivénhedt prostinak nyoma sem volt. Benézett, bekukkantott, ahová csak tudott – lásd a lenti fotóra kattintva megnyíló galériát –, miközben arra gondolt, volna itt mit csinálni.

Dózer – vagy valami hasonló. Amikor több mint húsz éve minden reggel és délután elhaladt a ház előtt, nem egyszer látta Cipőt, született Bódi Lászlót, a Republic együttes néhai frontemberét, ahogy sietve kiszáll a mustársárga Audijából, aki egy ideig itt, a Dugonics utcában élt, mert valahogy akkoriban még minden más volt. 

Más a helyzet a IX. kerületben is – lásd a lenti fotóra kattintva megnyíló galériát –, igaz, mint azt a férfi megtudta, a „nyócker” határán éppen, hogy túllévő, a Klinikák szomszédságában végződő, a néhai Balaton mozitól nem messze lévő Viola utca 37. számú társasház nem a helyi önkormányzat, hanem a Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában van. Az NV úgy számolta fel az áldottnak semmiképp sem nevezhető állapotot – egyes hírek szerint az önkényes lakásfoglalók miatt nem egyszer volt dolguk a tűzoltóknak és a mentőknek –, hogy egyszerűen befalazta a földszinti kaput és az ablakokat. Valamelyik vicces figura az omlásveszély felirat elé biggyesztett egy bé betűt, márpedig ha odabenn van még élet, az nem lehet más, mint – Charles Baudelaire művének címe után szabadon – a bomlás virágai.