Van olyan belvárosban működő vállalkozás, amelynek tulajdonosa az önhibáján kívül történő márciusi bezárás ellenére is teljes bérleti díjat volt kénytelen fizetni, ám ő – mint ahogy arról korábban beszámolt a Ponyvalegény – többektől eltérően még örülhet, hogy kinyithatott. Igaz, abban azóta sincs sok köszönet.
Hömpölyög a tömeg. Ugyan csak ketten vagyunk, de a hangok, a némettel keveredő angol és persze a magyar hangfoszlányok a város szívdobbanásával, lüktetésével az üzlettérbe behallatszanak. A karnyújtásnyira lévő étterem teraszán középkorú vendég ücsörög, tekintete hol a semmibe, hol az előtte lévő hűsítően habos sörre vetül.
Maradj talpon. Népszerű vetélkedő címe volt ez, csakhogy manapság nem csupán a tévékészülékek előtt és a kocsma közepén, a biliárdasztal fölé aggatott kivetítő közelében négy kisfröccs után nehéz mindezt megcselekedni, hanem akkor is, ha vállalkozik, üzletet nyit a magyar, vagy netán jól bejáratott helye van.
Nincs pénzük az embereknek! Mára eljutottam odáig, hogy csak azt az összeget tudom áruba fektetni, amennyi bevételem van. Korábban nem így volt, most azonban ez a helyzet.
A névtelenséget kérő, a kilencvenes évek legvégén még néhány villamosmegállóval lejjebb üzletet nyitó, ám onnan több mint tíz esztendeje eljövő és a belvárosi forgatagban otthonra találó vállalkozó bosszúsan legyint, amikor arra terelődik a szó, lehetne másként is. „Tudja, nem is az a baj, hogy a főbérlőnek százszázalékos összeget kellett kifizetnem márciusban és áprilisban is, mert azt már megszoktam, de a hadd ne mondjam, milyen állam felé teljes évet kellett adóznom. Érdekes, hogy akkor senkit sem érdekelt a vírushelyzet és az ezzel járó bevételkiesés!”
Nyithatott volna szatócsboltot vagy pékséget, árulhatná a brióst és a kakaós csigát, csakhogy az élet nevű, keszekuszán kanyargó út hegyekkel és völgyekkel van kikövezve, az persze már a tekergőn múlik, hogy melyik kavicsokat szedi fel és mire épít. Amikor Damoklész kardját vetem fel neki, vörösödő arca elkomorul, majd így folytatja: „Igen, az ott van fölöttem és már eddig is benne volt, hogy bezárok. Nem ideiglenesen, egy-két vagy három hónapra, hanem végleg. A tartalékaimat éltem és élem fel, pedig még a tavalyi évem sem volt annyira rossz...”
Hirtelen elhallgat, mert nyílik az üvegajtó, maxiszoknyát viselő középkorú kalapos nő toppan be, aki előbb nézelődik, majd kérdez, aztán sarkon fordul és kilép a sivár aszfaltövezetbe, a zajos-zűrös Budapest-bűvöletbe.
„A turisták hiányoznak igazán – sóhajt nagyot, amiben benne van az elmúlt ötvenegynéhány évének minden öröme és bánata. – Még 2020-ban is rám nyitották az ajtót, márpedig a német vagy az angol a legtöbbször jött és vásárolt is, de az idei esztendő kész katasztrófa.”
Nem kérdezek, csak nézelődöm. Leteszem elé a választásom tárgyát. Nézi a címet, amin először meghökken, majd elmosolyodik. Bepötyögi a gépbe, blokkot ad, fizetek. Isteni műszak – 1200 forint. Elköszönök azzal, hogy sok ilyet és kitartást kívánok. Kilépek az olajszagú lángossütödére emlékeztető forró flaszterre, már csuknám az ajtót, amikor a sínen süvítve vándorló villamos zaját elnyomja a halk férfihang: ámen.
