Általános meglepetésre a női vízilabda-bajnokságot tíz év után az Eger nyerte. Sike József – akinek a vezetékneve 2023-tól ünnepélyesen lehetne akár Siker is... – tanítványai ugyanis a fináléban előbb Dunaújvárosban ötméteresekkel 14–13-ra, majd hazai medencében 10–7-re múlták felül a DFVE-t. Az álomszerű diadalmenetre a hevesi gárda egyik legjobbjával, a válogatott Kiss Alexandrával tekintettünk vissza. 

Egri leányka. Illatos, lágy bor készül belőle, általában szárnyasokhoz ajánlják. Csakhogy 2023-ban volt egy másik egri leányka is, akinek az érési ideje nem szeptember első felére datálódott, hanem sokkal korábbra, májusra. És tulajdonképpen Kiss Alexandra is szárnyalt, jobbra vagy balra billegett a kapuban, nagyobbnál nagyobb bravúrokat bemutatva, ahogy a szó szerinti helyzet megkívánta. Magabiztosságával, nyugalmat árasztó jelenlétével és parádés, olykor megmagyarázhatatlan védéseivel kellő alapot teremtett ahhoz, hogy Egerben tíz év után újra élvonalbeli pólóaranynak tapsolhassanak a hevesiek.    

Nem tudom, hogy Deep Purple CD vagy hiperszuper kávéfőző volt az eddigi legszebb névnapi ajándéka, de alighanem 2023-ban valami megváltozott, ami a sorrendet illeti, és nem csupán azért, mert ezért az aranyért alaposan megdolgozott ön és a társulata is. Felfogta már, hogy mit vittek véghez?  

Mondhatom, mostanra már az egész csapatban tudatosult, hogy mit is sikerült elérnünk, ami véleményem szerint óriási dolog – indította a portálunknak adott interjúját a megújult Kapuskérdések rovat egyik korábbi főszereplője, Kiss Alexandra, a Honvéd, az UVSE, a Dunaújvárosi FVE és immár a Tigra-ZF-Eger korábbi cerberusa, aki méltóképpen, aranyéremmel köszönt el a Bitskey uszodától.   

A mindent eldöntő második mérkőzésen önnél mikor vált biztossá, hogy ezt a finálét egyszerűen már nem bukhatják el?  

Számomra csak az utolsó negyed utolsó két-három percében kezdődött. Az elején nagyon jól kezdtünk és el tudtunk menni, de a DFVE fel tudott kapaszkodni és nagyon szoros lett már az eredmény a második félidőben. Így a legbiztosabbá akkorra vált, amikor lefújták a mérkőzést és mindenki ugrott be a partról a vízbe.   

Meglehet, a lehetetlent kérem: a finálé bármelyik meccsét újra lepörgetve van olyan védése, amire különösen büszke és úgyszólván még az unokáinak is mesélni fogja?  

Talán a döntő első mérkőzését emelném ki. A végén volt két ziccervédésem és a büntetőpárbajban is sikerült egy szépet kifognom. Azok olyan fontos pillanatban jöttek, amelyek eldönthették volna a meccs végeredményét máshogyan is, így ezekre büszkén emlékszek vissza.   

Aligha vagyok egyedül, amikor azt mondom, Fradi–UVSE fináléra és Eger–Dunaújváros kisdöntőre számított mindenki, kivéve önök, merthogy a két párharc összejött, csak éppen fordítva. Maximális tiszteletem a szezonban óriási melót végző Garda Krisztina és Mahieu Géraldine vezérelte újvárosiaké, de utólag visszagondolva elképzelhetőnek tartja, hogy az elődöntőben, ha nem is sokkal, de valamivel nehezebb dolguk volt, mint az utolsó meccseken?  

Személy szerint nekem mind a két mérkőzés nagyon nehéz volt, főleg lelkileg. A Fradi-meccs azért, mert akkor már benne volt a levegőben a csapatváltásom, az Újváros pedig az egykori klubom, az akkori társaimmal nagyon sok mindent sikerült elérnem, szebbnél szebb emlékekkel távoztam. Nem hinném, hogy nehezebb dolgunk volt az elődöntőben. Minden találkozó nehéz volt a maga módján. Ha a Fradi játékoskeretét és a lejátszott meccseket tekintjük, azt gondolhatnánk, hogy nehezebb volt, de ha csak az Újváros elleni döntő első meccsére visszatekintünk, az sem volt sétagalopp. Mind a két csapat nehéz ellenfél volt, ami abból is látszott, hogy egyik mérkőzést sem nyertük meg simán. Azt gondolom, hogy az évad végére úgy összeállt a mi csapatunk, hogy bárki jöhetett volna szembe, kétségkívül mi jöttünk volna ki győztesen a vízből.   

Tíz év után nyert újra aranyat az Eger. Hogy a városnak, a klubnak, a szurkolóknak mit jelent ez a diadal, mint egy vinklibe kívánkozó bomba, még egy válogatott kapuskiválóság számára is megfoghatatlan. Ám ha hihetetlen bravúrral mégis, mit mondana? 

Nehéz szavakba önteni, mert sok mindent jelent számomra. Minden aranyérem más és más. Szerencsére volt már lehetőségem megnyerni egyszer a bajnokságot még az UVSE színeiben, de akkor csak kisebb szerep hárult rám ifikorúként Gangl Edina mögött. Itt pedig én voltam már az első számú kapus, az, akinek teljesítenie kellett. Azóta azért eltelt nyolc év, sok tapasztalatot szerez ennyi idő alatt az ember, mondhatni, felnőttem. Minden klubban, de akár minden szezonban is teljesen más érzés, más jelentése van egy ilyen sikernek. Az is sokat jelent számomra, hogy az ex-kapustársammal, Laura Aartsszal szemben voltam, akivel megadatott – most nem egymás mellett, hanem egymás ellen – a bajnoki döntőben játszani. Emellett, hogy a fináléban egyedüli magyar kapusként én védhettem, ugyancsak sokat számít nekem. Akárcsak egy olimpiai ciklus, ez volt a negyedik szezonom itt Egerben, de egyhuzamban a harmadik. Sokszor nézegettem a Bitskey uszodában a zászlókat a medence felett, nagyon szerettem volna, hogy még egyet felrakjanak a tavalyi Magyar Kupás zászlónk mellé és ez sikerült is. Az egri éveimnek nagyon szép lezárása lett ezzel.   

A nóta szerint Eger városa papok városa, miközben a remek vízipólósok mellett a finom boroké is. Ha máskor nem is, a finálé után „összefutottak”? Mert valamivel mégiscsak koccintani kellett a siker édes ízére, nem? 

Megünnepeltük a győzelmet, ez nem titok. Az ilyen sikert illik szépen megünnepelni, mi is így tettünk. A meccs után a városházára voltunk hivatalosak, a polgármester úr köszöntött minket első kézből egy pohár pezsgővel. Majd ezután kezdődött igazán az ünneplés, amikor tovább álltunk. Amit személy szerint fogyasztani szoktam alkalmakkor, az a gin tonic, habár Eger a borok városa.