BUDAPEST » Ezer arcát mutatta. A hátsó alakzatban kezdte, aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre feljebb és feljebb lépett. Ha kellett, a középpálya közepén, olykor a jobb vagy a bal szélén kérte, kapta és tette tovább a labdát és még a rivális kapuja előtt is feltűnt. Kollár Zsolt, a Budapest-bajnokság I. osztályában szereplő Testvériség-Újpalota vezetőedzője, a Testvériség-Újpalota II. játékosa még manapság, negyvenhárom esztendősen is élvezi a futballt. Szó se róla, ezen az őszön több öröme telt a játékban, mint a trénerkedésben.

Beszélt és futballozott – vagy fordítva. Aki kilátogatott vasárnap este a Testvériség-Újpalota II. és a nagy múltra visszatekintő Mátyásföldi LTC zuglói bajnokijára, amit az immár minden igényt kielégítő Tatai úti BVSC utánpótlásközpontban rendeztek, a pályán belülről szinte mindvégig a rutinos sportember szavait és mondatait hallhatta. Nemcsak a duma, hanem a produkció is minősít: az őszi idény utolsó bajnokiján a „Tesi” Rosta Levente mesterhármasával és Kollár Zsolt góljával már 4–0-ra is vezetett, ám a felbátorodó MLTC elviselhető különbségűre faragta a vereséget (4–2). 

Nagyon együtt élt a játékkal, minden rezdüléssel. Ezt a futball nevű, mézízű mázzal bekent valamit csak nem tudja elengedni, jól látom?

Jól – felelte nevetve a BVSC Tatai úti klubépületében Kollár Zsolt, korábbi élvonalbeli labdarúgó, többek között a Kecskemét, a Vasas, a Felcsút, a Budaörs, a Veszprém, a Pilis Sport, a Törökbálinti TC és a Rákospalotai EAC egykori futballistája. – Negyvenhárom évesen még próbálok segíteni a fiataloknak. Szeretek focizni, nem tudok mit csinálni. Meg aztán úgy vagyok vele, amíg az egészségem engedi, és nem lógok ki a többiek közül, addig próbálok futballozni, nehogy megbánjam ötvenévesen, hogy nem játszottam – én legalábbis így vagyok ezzel. 

Nem akartam közbevágni, hogy éppenséggel kilóg, csak felfelé. Mindazonáltal azt szokás mondani, hogy ebben a korban már minden meccs ajándék – az ilyen is?

Abszolút, mert nyilván az ember megteheti, hogy nem jön el, dolga van, de a futballban élek most már röpke harminc éve, ez az életem. Persze, hogy szeretek focizni, úgyhogy szívesen jövök bármikor. 

Annak idején csak megkapta a „nagy öregektől”, hogy addig élvezd a futballt, amíg játszol, mert az sokkal könnyebb út, ám amikor átállsz a másik oldalra, az már baromira nehéz. Érzi, tapasztalja?

Istenigazából azt gondolom, mindkettő szép. Ha játszik az ember, próbálja azokat a dolgokat megmutatni, amit kérek a játékosoktól, igyekszem példát mutatni. Nyilván már nem megy annyi robotolás és ütközés, mint régen, de azért a mozgásokat, a játékstílust próbálom megmutatni. Végül is a fiataloknak erről szól a „blasz-kettes” csapatunk végül is, edzőként meg aztán természetesen próbálom átadni a tapasztalatokat. 

Nehéz egy-egy hétvége során meghasonulni, hogy amíg szombaton még edző, addig vasárnap már játékos?

Egyébként nem, bár értelemszerűen „át kell rakni a fejeket”, mert akkor ugye csapattárs vagyok. A pályán próbálok segíteni Gyűrű Lajosnak és Törőcsik Andrisnak, amikor játszom a „kettőben”, de mondom, minden percét élvezem a játéknak. Talán azért, mert szeretek futballozni. 

És tud is, amiről ezen a bajnokin is meggyőződhetett az, aki figyelt, a középpályán szép összjáték során egy ízben sarokkal tette tovább a labdát a csapattárshoz. Megcáfolhatja, de a kispadon aligha élvezte annyira, mint azt eltervezte, mert a Budapest-bajnokság I. osztályában szereplő Testvériség-Újpalota tizenegyedik pozíciója bizonyára nem felel meg a kívánalmaknak.

Ez így van, mert a nyáron kitűztünk egy célt az „egynek”. Rengeteg játékost igazoltunk, így összességében csalódás volt ez a félév, de sok mindenre ráébresztett engem is. Sok mindenből tanultunk, mint ahogy azt gondolom, mindenből lehet tanulni, de biztos vagyok benne, hogy ennek a csapatnak egy-két emberrel kiegészülve szép tavasza lesz. 

Mindezt mire alapozza?

Most kezdtünk összeérni. Az utolsó négy-öt fordulóban rángattuk az oroszlán bajszát, amit szerettem volna a társaságtól látni, de valami mindig hiányzott, valamin mindig elcsúsztunk. Azt jól látja, hogy csalódás a magunk mögött hagyott félév, mert ez a tizenegyedik hely nem méltó hozzánk, nagyobb reményekkel indultunk neki az ősznek, de mindig van feljebb, és javítanunk kell! Éppen azt mondtam a srácoknak a szombati meccs után, hogy fel kell emelni a fejünket, mindenki értékelje önmagát. Bár nyilván át kell beszélnünk a dolgokat, de csinálunk egy jó felkészülést és biztos vagyok benne, hogy a tavasszal elindulunk felfelé – minden téren. 

Ha már a szombatot szóba hozta... A tragédia árnyékában milyen volt ez a meccs? Elvégre a Fővárosi Vízművek vezetőedzője az a Mészöly Géza, akinek az édesapja, a legendás Szőke Szikla a napokban hagyott itt bennünket.

Gézával sajnos nem dolgoztam együtt, de jól ismerjük egymást, ahogy a bátyjával, Kálmánnal is. Amikor ő lett a Vasas edzője, én akkor jöttem el a Fáy utcából. Vasas-kötődésű vagyok, hála Istennek, ott lettem NB I-es játékos, ott nőttem fel, vannak érzelmeim, így abszolút megrendített a halálhír engem is. Mindig jó és küzdős meccset játszunk a Vízművekkel, mondhatjuk azt, hogy presztízs volt, mert fiatalok csaptak össze a mi fiataljainkkal. 

Meglepne, ha azt felelné, nem várt többet a saját társulatától, hiszen vezettek 1–0-ra, aztán a hajrában jött a házigazda fordítása, ami 2–1-es sikert ért.

Igen, de azért mondtam, hogy az utolsó öt-hat fordulóban előttünk lévő csapatokkal játszottunk és jól futballoztunk mindegyik mérkőzésen. Megvoltak a lehetőségeink, viszont nyolc ziccerből egy gólt rúgni az sajnos kevés. 

Ennyit hagytak ki szombaton?

Igen, volt nyolc nem helyzetünk, hanem ziccerünk, mellette pedig a 39. percben emberhátrányba kerültünk, miután kiállítottak egy játékost tőlünk, onnantól kezdve nehéz volt. És erre akartam kilyukadni, hogy bár a futballban nincsen ha, de ha berúgjuk a nagyobbnál is nagyobb lehetőségeinket, akkor ez egy sima mérkőzés lett volna, olyan, amilyet elterveztünk. 

Az imént mondta, hogy a futballban nincs ha... A játékos-karrierjével elégedett vagy motoszkál valamiféle hiányérzet?

Erre csak azt tudom mondani, sok embernek kívánom azt, hogy megélje azokat a dolgokat, amiket én megéltem. Világéletemben azt csináltam, amit szerettem, imádtam és imádom a futballt, ebből éltem, ez a szenvedélyem. Természetesen mindig van az emberben egy kis hiányérzet minden téren, de voltam külföldön, játszottam az NB I-ben, az NB II-ben és az NB III-ban, jó csapatoknál voltam, remek edzőkkel dolgoztam együtt, nagyon jó társaim voltak, szóval nekem csak adott a futball. Nem érzek nagy hiányt, legfeljebb annyit, hogy persze, abban a világban játszani egészen más volt, mint manapság... Ha most lennék fiatal, akkor egyértelműen boldogabb lennék, de nem vagyok elégedetlen az életemmel.