Életének nyolcvankettedik évében elhunyt Mészöly Kálmán. Az alábbiakban a Vasas legendájára, a korábbi 61-szeres válogatott labdarúgóra, az egykori szövetségi kapitányra emlékezünk.

A gyászkeret ott állt a Szentélyben. A rég eltemetett, de nem elfeledett Rudi bácsi nevét viselő stadionban – a Stadionban. Rossz volt nézni a lelátón vagy házhelyen hokedlire huppanva HD-minőségben a nézhetetlent – és baromi rossz most felfogni a felfoghatatlant. A Vasas sereghajtó az NB I-ben, pedig jobban meg volt erősödve a nyáron, mint Mészöly Kálmán az elmúlt években bármikor, aztán tessék, mi lett a vége. A nyár az újpestieket öltöztette feketébe, a tél viszont szánalmasan ócska fondorlattal, zegzugos utakon próbál beférkőzni a kabátujjba, be a pulóver alá – és már ott van, egyenesen a lelkünkben. Az elmúlt esztendőkben a legenda – helyesebben a Legenda – már a csapat útjára lépett. Többször gyengélkedett, megbicsaklott, de mindig volt visszaút a világnak nevezett valóságba. Sosem sír az ember, ha a pálya szélén, a kispadok közelében ideges arcok, feszült tekintetek tengerében sebtében mutatják fel a cseretáblát, csak akkor, amikor távol, egyre távolabb a Fáy utcától, mégis közel, egyre közelebb az angyalok földjéhez a hangos életet a halál csöndje váltja...