Meglehet, annyit élt közel negyvenkét év alatt, mint más nyolcvan esztendősen, mindazonáltal a május 6-án, pénteken elhunyt Berki Krisztián – a néhai kapus, a sportvezető, a médiaszemélyiség, az izomceleb – két gyermeket hagyott hátra.
Hogy jó ember volt-e, majd Szent Péter eldönti, ám hogy különös figurája a honi sport-, majd bulváréletnek, az egyértelmű. Egyesek szerint gazember volt, aki megérdemelte a sorsát – majdnem szó szerinti idézet a kommentcunamiból –, mi azonban maradjunk az embernél, akit a bulvár egy idő után elnevezett izomcelebnek. Lehetett gyűlölni vagy imádni, ám volt stílusa, az olykor nyers megnyilvánulásait pedig utólag is érdemes visszafogottan kezelni, hiszen bevallottan nehéz gyerekkora volt. Ez nem felmentés, hiszen az legfeljebb Isten dolga, meg aztán az ítélkezés amúgy is mindig könnyebb, elvégre ahogy a mondás tartja, a kibicnek semmi sem drága. Neki sem volt semmi sem kifizethetetlen, magunk közt szólva tett róla, hogy így legyen – hogy miként, milyen fondorlatokkal, az legyen a hatóságok dolga. Azon hivatalos szervé, amelynek tagjai a IX. kerületi lakásban – hogy hivatalos legyen a megfogalmazás – kábítószergyanús anyagot találtak a holttest mellett, információink szerint kokaint. Nem Berki az egyetlen, aki a Ferencváros nagy családjában kábítószerrel élt (és halt), de az is biztos, hogy a gyermekeit nagyon szerette. Apjukként kötelessége, az ellenben legalábbis megdöbbentő, hogy a kislányból hirtelen felnőtté váló nyolcesztendős Natasa engedte be a mentőket a lakásba, amennyiben igaz a bulvárhonlap értesülése. Ha csak ketten voltak a lakásban, a drogfogyasztás ténye pedig megállja a helyét, elgondolkodtató, vajon mit élt meg és át a leány, illetve ki tudott még – gondolok legfőképp a gyermek édesanyjára – a családapa szenvedélybetegségéről? Miként maradhattak kettesben? Pusztába kiáltott szavak, hiszen Berkit már semmi és senki nem hozza vissza, ugyanakkor a személyiségéből nem következett az öngyilkosságba forduló hajlam. Ezen sorok írója alig több mint másfél évtizede készített hosszabb lélegzetvételű interjút az egykori labdarúgókapussal – lentebb a cikkre kattintva olvasható –, akkoriban az volt a (nevezzük így) szenzáció vele kapcsolatban, hogy beteljesítette az álmát, sportvezető lett. Hogy milyen, azt most hagyjuk, maradjunk annyiban, sokan mesélhetnének erről. A magam részéről olyan interjúalanyt ismertem meg benne, aki tudja, mit akar közölni és azt meg is tudja fogalmazni, ami egy úgynevezett médiaszemélyiségnél erény, bár nézzék el nekem, ha megállnék Knézy Jenőnél, Vitray Tamásnál vagy Friderikusz Sándornál, már ami a titulust illeti. Ember volt, aki meghalt – hogy öngyilkosság, drogtúladagolás vagy más miatt, ma még talány. Kérdések vannak – csak véletlenek nincsenek.
