Egykori lakóházánál, a Krisztina körút 75. alatt egyszerűen elfeledkeztek róla, pedig február 4-én, pénteken lett volna a házszámmal azonos, avagy 75 éves Máté Péter, Made in Hungary-, Metronóm és Tessék választani!-díjjal kitüntetett magyar énekes, zeneszerző. Olyan népszerű (világ)slágereket köszönhetünk neki, mint az Elmegyek; a Kell, hogy várj vagy a Hull az elsárgult levél.
Bosszús vagyok, Művész Úr! Bosszús és elkeseredett. És ez nem valamiféle Covid-utóhatás fejfájással egybekötött szédüléssel, hanem a szembejövő valóság – liftező gyomorral, no meg némi hányingerrel. Persze haragudhatnék a Teremtőre, aki hol modernkori vasfüggönnyel, hol esőfüggönnyel ajándékozza meg a nemzetet, és szentségelhetnék azért, amiért ilyenné formálta ezt az országot – a kétpólusú Magyarországot. Forgatom a magazinokat, a különféle kiadványokat, amelyben Önt méltatják – csak éppen azok, akiknek kellene, emlékezni felejtenek el.
Lehet persze, hogy a koronavírus szövődményeiről van szó, ami kinél így, kinél úgy jelentkezik, de azt képzelje el, hogy a hangulatos Krisztinaváros finom pezsgéssel lüktető részén, ott, ahol élt, semmi nem emlékeztetett arra, hogy pénteken fájdalmasan szép napra ébredtünk. Ha már a közelben jártam a délután folyamán, elsétáltam az egykori lakhelyéhez és megálltam egy percre. Körülöttem mindenki sietett, mintha valamiféle járdaszéli maratonira neveztek volna be, de én csak bámultam meredten azt az alkotást, amelyet öt esztendeje nagy csinnadrattával avattak. Az elszakadt magnószalagot.
Korán itt hagyott bennünket, Művész Úr, pedig még mindig alkothatna, felléphetne, s gyönyörűséges dallamokkal szólhatna a hozzáértő közönséghez. Az elhagyott feleséghez, a sezlonnyal együtt kidobott, megunt, lecserélt élettárshoz, a melankolikusan harmonikus gerlepárhoz, miután megigazította a védjegyévé vált okuláréját. Koncertezhetne, mint Zorán vagy Koncz Zsuzsa.
Mert bizony megrázó volt látni a másik oldalon az embernagyságnál is óriásibb oszlopon, amint ott virít a felirat Magyarország valaha volt egyik legprímább énekesnőjének március második felében esedékes közönség elé járulásáról – a cím, az idézet is sokatmondó, közel az áprilishoz: „Szabadnak születtél”... –, miközben a Krisztina körút 75. alatt, előtt vagy fölött sem egy mécses, sem egy virág, sem egy koszorú nem emlékeztetett arra, mi is történt éppen ma hetvenöt esztendővel ezelőtt – pedig talán megérdemelte volna.
Becsületszóra mondom, néha irigylem Önt és az égi színpadokon játszó pályatársait, Aradszky Lászlót, Harangozó Terit, Komár Lászlót vagy éppen Koós Jánost. Odafenn minden színtiszta világosság, csupa fény, míg idelenn olykor a teljes sötétség az úr. Régi út...
