Tisztelt Miniszterelnök Úr! Bevallom, irigylem a munkabírását, a tettrekészségét, a kitartását, a helytállását. Íme, a stramm férfi! A tokiói olimpia kapcsán hajnalban kelt, hogy átizzadt pizsamában kucorodjon a Kékes TB 43 típusú, megbízhatóan működő, a tetejét megkocogtatva bekapcsoló televízió elé, hogy megnézze Kapás Boglárkát, Hosszú Katinkát – apropó, megtalálták már valamelyik budai vityillóban vagy még eltűnt személyként tartják nyilván korunk Metal Ladyjét? –, a kajakos hölgykoszorút, ahogy versenyre kelnek a habokkal és önmagukkal, meg persze a többi kiválóságunkat. Ezúttal pedig csütörtök éjjel két óra előtt két perccel jelzett a prüttyögő, sípoló, egy perc nyugtot nem hagyó, sohavégetnemérőset játszó csodaketyere, hogy aszongya’ feladó Orbán Viktor.
Elsőre azt hittem, a magyar sportról, erről az olykor össznépi katyvasznak tűnő, mégis gyönyörű találmányról akar eszmét cserélni Danyi Gáborostul, Sidi Péterestül, Mohamed Aidástul, netán újabb nemzeti konzultációt kíván indítani „A zárak a zégbe szöknek” címmel. Egyrészt mindketten imádjuk különösen azt a sportágat, amelyet labdával és nagypályán játszanak, másrészt szegről-végről ismerjük egymást. Felkészülési találkozókon is nem egyszer Angyalföld, pontosabban a Fáy utca 58. vendége volt, miközben nem tudom, Ön emlékszik-e például arra az U19-es meccsre, amelyet az ottani műfüves pályán vívott a házigazda Vasas és az Orbán Gáspárt is a soraiban tudó, a fővárosba ruccanó Puskás Akadémia. Emitt Komjáti András, amott Szijjártó István felelt a fiatalok felkészítéséért. Ne kérdezze, mi lett az eredmény, de az megmaradt bennem a mérkőzésről, hogy egyszer csak kiszállt az autóból, lejött az egyszerű pórnép közé a pálya szélére, és a találkozót megtekintő mindkét civil személlyel kezet fogott – én voltam az egyik.
Tudja, mostanában gyakran eszembe jut ez a létező világok legjobbikát idéző performansz, mert bár úgy rémlik, hideg volt azon a hétköznap estén, mégsem volt fagyos a hangulat. Vajon több mint egy évtized árnyékában kiszállna-e az autóból, testőr nélkül odaállna-e nem kettő és nem is huszonkettő, hanem kétszázharminckettő honfitárs – elektronikus levelében Ön használta ezt a szót – elé, mellé, közé, hogy váltson néhány szót a hogyról és a mintről? Ha megengedi, mutatnék Önnek valamit. No nem azt, amivel a lecsúszó akrobatikával közlekedő, belga csokikedvelő József testvérünk himbilimbizett néhány emelettel feljebb, hanem amit a lentről felkapaszkodó kisnyugdíjas lát, miután az ájulás után feltápászkodik a piac kövezetéről.
Mielőtt bezárná az internetet, az öregasszony meg a vénember ugyanazt látja, amit Ön: ezeöcá’! Egy kiló gyümölcs. Írhatnám viccesen, hogy kínai barátaink nem csupán a Fudan kapcsán, de a közeli vásárcsarnokban is terjeszkednek, csakhogy ez nem holmi pesti tréfa. Egyébként kedvesek, rendesek, tüneményesek, csak hát az árakon ők sem tudnak kozmetikázni. De álljon itt egy másik szám is, hogy a témánál maradjunk, hiszen így fogalmazott levelében:
A magyar emberek az elmúlt másfél évben sikerrel vették fel a harcot a koronavírus-járvánnyal. Együtt sikerült letörnünk a járvány harmadik hullámát, és az oltásoknak köszönhetően megmentettük sok ezer honfitársunk életét.
Sok ezer. Erős mondat ez, Miniszterelnök Úr. 30000. Har-minc-e-zer. Ennyi honfitársunk halt bele a vírus szövődményeibe, a „kit mentsünk meg?” című össznépi kórházasdiba – ahol Brinkmann professzor szerepébe bújt Mischa, a Pumukli hangján megszólaló ágytoló ápoló –, a lélekromboló türelemjátékba, aminél a hirtelen hosszantira váltó sípoló hang jelezte a megváltást nővérnek és betegnek egyaránt, nem egy esetben (szak)embertelen körülmények között, a földi létet elválasztó üvegfal mögött. Csakhogy ez nem a német filmsorozat fülbemászó muzsikával, lévén nálunk egyre kevesebb az Elke vagy a Christa nővér, de Udóból sem sok szaladgál a kórtermek környékén. Ha összefutnánk a Fáy utcában, mondjuk a Vasas–Kecskemét NB II-es bajnokin, beszélnék Önnek az egészségügyben dolgozó ismerőseimről, akik közül egyikük júniusban konkrétan hátat fordított mindennek és meg sem állt a repülőtérig. Az, hogy már hétfőn (!) nem volt gumikesztyű, mellékes tény, hogy nem volt rendben szinte semmi, az szintúgy, a mindennemű megbecsültség azonban a Fővám téren csoszogó nyugdíjas barackhoz való viszonyával volt hasonlatos: nesze semmi, fogd meg jól.
De ha már itt tartunk, szólhatnék a rend éber őreiről, akik közül volt, aki az egyik magánbeszélgetésünk során arról panaszkodott, hiába ígérte meg Ön még júniusban a tíz nap pótszabadságot a járvány elleni védekezésben való részvételért, abból bizony semmi nem lesz. Utánanéztem, és olybá tűnik, hogy az alig több mint ötvenezres állománynak kevesebb, mint a felét illeti meg ez a kiváltság. Ennyit erről, de nem kell meglepődni ezen sem, hiszen mit mondjak arról a hűbéreséről és hivatásos seggnyalójáról, a keresztény értékrendet életvitelszerűen gyakorló, tenyérbemászó képű Viktorkáról, a sunyiság császáráról, a szavahihetőség Kossuth Lajosáról, aki szintén bort iszik és vizet prédikál – ha már futball, ki milyen otthon, olyan idegenben, ugyebár... –, és különös ismertetőjele, hogy olyan vastag narancsbőr van a képén, amilyenre nők százai, ezrei sem lennének büszkék, pláne strandszezon idején – a férjről már nem is beszélve.
A levelét Ön a negyedik járványhullám eljövetelével zárja, bár diszkréten, két köhintés között biggyesztem ide, Merkely Béla professzor, a Semmelweis Egyetem rektora – mondjuk, egyszer valaki elmagyarázhatná, milyen apropóból nyilvánul meg rendszeresen a téma kapcsán, lévén nem virológus... – június elején több helyütt is azt nyilatkozta, hogy Magyarországon nem lesz negyedik hullám. Elfogadja azt az álláspontot, hogy a nagy kapkodásban a gondolkodó emberek többsége már nem tudja eldönteni, mi az igaz és mi a való? Mert lehet, hogy három a magyar igazság, de olybá tűnik, az a tábla azzal az 1498-as felirattal a hamvas barackrengeteg alatt bizony a kézzelfogható színtiszta magyar valóság.
