ÖRKÉNY » A következő szezonnak új edzővel vág neki a balul sikerült magunk mögött hagyott 2020/2021-es évad után a helyi gárda.
Nem mindig az esélyesebb nyer. Keserű pirula, amit le kell nyelniük Örkényben, pedig a valódi hatása még nem is érezhető. Hiába volt egyértelmű esélyese a Pest megyei II. osztály, Déli csoportjának az Örkény SE, az előző évadban összesen három (!) szakembert – az egykor az élvonalban futballozó, a klubot játékosként és edzőként is szolgáló Farkas Krisztián az ősz végéig irányított, a visszatérő Nagy Zoltán a télen érkezett, míg a helyi legenda, a jó ideje erőnléti edzőként dolgozó Nagy Zsolt a hajrában ugrott be – „fogyasztó” alakulat az utolsó körben, a Szigethalom elleni idegenbeli fellépésen gyakorlatilag a célban bukott el. Csakhogy mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs a Hegedűs József által szisztematikusan felépített és időigényes munkával összerakott Pereg SE, amely mindvégig „ment” a bajnokesélyessel, és hiába próbálták néha-néha elgáncsolni, összességében a „megye-egyre” készülő Peregnél ünnepelhetnek. Az persze más kérdés, hogy 2019 és 2020 nyarán csak a Teremtőnek volt köszönhető, hogy a gárda nem zuhant ki a „megye-kettőból”, de mindez a maiak óriási sikeréből semmit sem von le.
Ám térjünk vissza Örkénybe, merthogy megbízható forrásból úgy értesültünk, a jövőben olyan tréner gardírozza a feltétlenül jobb sorsra érdemes garnitúrát, aki a Kecskemét utánpótlását teljes mértékben ismeri, mint ahogy nem ismeretlen számára a közép-magyarországi régió labdarúgása sem. Bódi Attiláról van szó, aki tavaly ősszel még az akkoriban a futballtérképről nem lekerülő Törtelt irányította – önhibáján kívül kevés pozitív élménnyel.
Nagyon sok helyen dolgoztam már, volt, ahol nem a legjobb állománnyal, de a futball arról is szól, hogy lehet meglepetést okozni. A probléma az, hogy erre egyáltalán nem volt esélyünk. Mindettől függetlenül, miután az életemet a sportágban töltöttem el, ezt is fel kell tudni dolgozni, meg aztán a vereségekből mindig többet tud tanulni az ember, mint a sikerekből.
Mindezt tavaly novemberben az ezen sorok írójának adott hosszabb lélegzetvételű interjújában említette a tapasztalatnak híján nem lévő edző, aki szintén az ominózus hivatalos beszélgetés során így fogalmazott azzal kapcsolatban, mit érdemes róla tudni:
1965-ös születésű, tehát ötvenöt éves vagyok. Az edzői pályafutásom Hódmezővásárhelyen kezdődött, ott is éltem. Annak idején nem csupán nagypályás csapatoknál, de a futsal NB I-ben is edzősködtem, mert borzasztóan szeretem a futsalt, az egyik legjobb felkészülési lehetőségnek tartom. Dolgoztam Romániában, a Sepsiszentgyörgy első ligás futsalgárdáját irányíthattam, majd újra Hódmezővásárhely következett, aztán megkerestek Gyuláról, amely akkor ugyan NB II-es volt, de az a pontvadászat a harmadosztálynak felelt meg – ez 2000-ben történt. Ezt követően Szentesen várt rám feladat az NB III-ban, valamint párhuzamosan az Első Beton-Szegedet dirigáltam a futsal NB I-ben. Volt időszak, amikor a strandlabdarúgó-válogatott szövetségi edzője lehettem. Fél évig Détári Lajos volt a kapitány, akinek a munkáját segítettem, majd két évig egyedül irányítottam legjobbjainkat. Dolgoztam Makón, a „megye-egyben”, mi több, rövid ideig a Nagykáta futsal NB I-es egyletét is edzettem. Később újra „hazahívtak” Hódmezővásárhelyre, ahol a feljutás volt a cél, amit sikerült is megvalósítani a legjobb megyei bajnokként. Utána szűk félévet töltöttem az NB III-ban a HFC-vel, majd 2017 januárjában Kecskemétre kerültem, az akadémiára, ahol dolgoztam U13-tól az U19-ig bezárólag gyakorlatilag mindegyik korosztály mellett.
Olybá tűnik, 2021 őszén ismét a felnőttek között alkothat maradandót Bódi Attila, a cél márpedig egyértelmű Örkényben: meg kell nyerni a bajnokságot és fel kell jutni. A peregiek már páholyban – nem rajtuk fog múlni...
A fentebb említett két gárda, avagy az Örkény és a Pereg múltját és jelenét kevesebben ismerik nála jobban. Nem csoda, mert a legutóbbi bajnoki ezüstérmest a „hőskorban”, míg az első helyezettet a közelmúltban irányította Ambrózy István. A fentiek okán az ezen sorok írójának 2019 novemberében adott interjúját az alábbiakban olvashatják, amelyben nem kevés szó esik a citált egyletekről.
Örkény Istvánnal: Ambrózy tréner visszatérése a Pereg mestereként
„A távozásom után jó ideig abbahagytam az edzősködést”
Különleges atmoszféra az átlagos vasárnapi bajnokin: a Pest megyei II. osztály, Déli csoport 13. fordulójában az Örkény a Pereget fogadta és győzte le esélyeshez méltóan 6–0-ra. A házigazda kispadján Iszák Gábor, a vendégekén Ambrózy István. Idestova tizenöt esztendeje előbbi a vendéglátó labdarúgója, utóbbi a csapat edzője volt. A nyáron Peregen szerepet vállaló Ambrózy Istvánt múltidézésre kérte fel a Sportszelet Online, aki nem csupán a másfél évtizeddel ezelőtti történésekről, hanem a jelenről is szót ejtett az alábbi terjedelmes interjúban.
– Azóta azért sok minden változott, nem?
– Legfőképp az, hogy az Örkényből való távozásom után jó ideig abbahagytam az edzősködést – mondta Ambrózy István, a Pereg SE nyáron kinevezett 68 éves mestere. – Teljesen a magándolgaimmal, a fuvarozással foglalkoztam. Elmentem azokba az európai országokba, amelyekben a labdarúgásnak köszönhetően volt szerencsém járni többek között a korosztályos válogatottakkal, és ez az időszak majdnem nyolc évig tartott. Addig nem is trénerkedtem, nem foglalkoztam semmi mással, csak ezzel. Elég nagy pofont kaptam az úgynevezett élettől a labdarúgás miatt, mert egy remeklő csapat ment szét, olyan együttes, amely jó összetételű társaság volt.
– Nagyon kihangsúlyozta, hogy úgynevezett, pedig a futball az élete. Egyszer sem csapta homlokon magát, hogy mekkora hülyeséget csinált? Nem bujkált, majd furakodott elő a kisördög két év, hét hónap vagy éppen négy esztendő és három nap után?
– Az elején nagyon hiányzott, de nagyon elfoglalt voltam, illetve azért csak-csak találkoztam a labdarúgással – mert kinn volt szerencsém olyan edzéseket, mérkőzéseket megtekinteni, amelyek nekem nagyon sokat jelentettek –, így valahogy némi pótlás jött, de aztán egy kis idő múlva megszűnt. Olyasmi ez, mint az embernek a honvágy – bár az nálam nem szűnik meg –, de valami hasonló érzés volt, ami elcsitult. Majd természetesen egy idő után ismét feltámadt ez az érzés bennem, emiatt kezdtem újra.
– 2004 tavaszán irányította először az Örkényt, jól emlékszem?
– Két és fél évig ültem a csapat kispadján, de hogy mikortól... A dátumot pontosan nem tudom, viszont a papírjaim megvannak. Az biztos, hogy az NB III, Duna-csoportban vettem át a télen a társaságot, amely akkor tök utolsó volt, és a tavasszal végül a hatodik helyen zártunk. Nagyon magasan bennmaradtunk, a cél ez is volt. Kovács István polgármester úr – tudom, hogy már csak volt elöljáró, a közelmúltban volt szerencsém találkozni vele többször is – hívott a klubhoz megfelelő megyei kapcsolatokon keresztül, magyarán ajánlottak. A következő évadban átkerültünk az Alföld-csoportba, ahol az élen is voltunk, de ezüstérmesként végeztünk. Aztán ismét ugyanitt álltunk rajthoz, de még mindig ott voltunk az élbolyban. Valószínűleg a szponzori hátterünk besokallt, mert túl jól szerepelt a csapat.
– Hogy mondja?
– Érdekes dolog, ugye? A pályafutásom során ez volt a legritkább szituáció, de annyira jól szerepeltünk, hogy anyagilag nem bírták, szó szerint ezért kellett távoznom. Pedig ebben a történetben benne volt az is, ami az én mániám, vagyis fiatalítottam. Akkor kötelező volt az NB III-ban játszatni iksz korú játékost, kettőt vagy talán hármat, akiknek a kezdőben kellett, hogy legyenek. Ez annyira jól ment, hogy a felhozott ifistáink remekül teljesítettek. Idézőjelben értve tehát ellenem futballoztak, mert nagyszerű produkciót nyújtottak. Félreértés ne essék, nem azért vetettem be őket, hátha nem jönnek velük az eredmények, hanem mert tehetséges, ügyes gyerekek voltak, akik ki is használták ezt. Körülbelül így ért véget az örkényi karrierem.
– Szóval a sikertörténetet és a kudarcot olykor nem is lehet megkülönböztetni, hiszen ami a közösségnek diadal volt, az az edzőnek végtére is kudarc. Sokáig emésztette magát vagy két nap után legyintett egyet, beült az autóba, gázt adott és meg sem állt Baglyasaljáig?
– Nem, ez nagyon sokáig tartott. Majdnem ráment erre az edzőség nélküli időszakom, de maradjunk annyiban, évek kellettek ahhoz, hogy megemésszem a történteket. Nem csupán egyedi eset, biztos máshol is történt ilyen, mert ugye az természetes, ha azért rúgják ki az embert, mert nem jól szerepelt a csapat, no de azért, mert jól? Az elég érdekes...
– Semmi nem utalt arra, hogy ez lesz belőle?
– Úgy indult a sztori, azt kérték tőlem, hazai pályán próbáljunk mindig nyerni a közönség miatt – nagyon szép számú publikumunk volt ám! –, és ez annyira jól sikerült, hogy az otthoni meccseket egymás után nagyon sok gólt szerezve behúztuk, idegenben meg hozogattuk a pontokat, amiből már kialakult egy élcsapat. Nagyon sokat utaztunk, volt túra Gyulára, Hódmezővásárhelyre vagy éppen Algyőre, márpedig a nálam szereplő fiatalok rendszerint elég későn értek haza vasárnaponként, ami problémát okozott, mert másnap a legtöbbször iskola volt műsoron, így a szülőkkel kellett birkóznom. Sulykoltam a gyerekekbe, hogy jól tanuljanak, ne legyen gond, de nem volt egyszerű történet ez.
– Az Alföld-csoportba dacból kerültek?
– Egy fenét! Nem azért mentünk át, hogy bajnokságot nyerjünk, én mondtam a vezetőknek, maradjunk nyugodtan a Duna-csoportban, a középmezőnyt biztosan el fogjuk érni, hiszen akkoriban nagyon jó csapatok voltak a mezőnyben, mint ahogy nálunk is remek társság jött össze emberileg és szakmailag is. És ez a kitétel az utánpótlásra is vonatkozik, az ott működő edzőkkel is remek kapcsolat alakult ki. Mindig összetartó volt a brigád, és az is biztos, hogy kiváló hangulat uralkodott nálunk, nem is szólva a vacsorákról. Mindig gondoskodtak erről a vezetők, köztük a volt polgármester, Kovács Pista is, rendszerint volt félév- és évzárónk, úgyhogy nagyon normálisan működött ez az egész a szponzori háttérrel.
– Amióta távozott Örkényből, járt már a sporttelepen?
– Voltam a Dunavarsány ificsapatával, és akkor ugyanúgy találkoztam jó néhány régi játékosommal, mint most, a Pereg elleni bajnokin. Tudták, hogy odamegyek, többek között kijött a Batta Robi, aki most is kinn volt, a Pistával szintén mindkétszer találkoztam. A régi társaság tagjai közül igyekeztek a játékosok kapcsolatot teremteni egymással, de csak ennyi, semmi más összejövetel nem történt, ha arra gondol, és részemről is ennyi volt a kontaktus.
– 2019. november 10-én, vasárnap nem sokkal a déli harangszót követően felemás érzésekkel lépett be az örkényi sporttelep kapuján? Kérdezem ezt úgy, hogy érzékelem, az idestova másfél évtizedes történésekkel kapcsolatban nem a csapatra, hanem a helyzetre haragudhatott.
– Így van, jól mondja, csak a szituációra, de nem haragról volt szó a részemről, csupán nagyon rosszul esett az, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat a labdarúgásban. Aztán sajnos az élet igazolt, mert bár nem miattam, de mélyrepülésbe kezdett az Örkény, egymás után zuhant ki az osztályokból, nem tudott az egyesület megmenekülni, talán csak az utóbbi években kezdett stabil lenni. No de hogy válaszoljak is: amikor beléptem, a nosztalgia előjött, a jó érzés pedig megmaradt. Remek környezetű a pálya, valamint hagytak dolgozni, megkaptunk mindent a felkészülés során, amire szükségünk volt, a másik meg az, hogy rengeteg környező településről érkező – lásd a manapság a csapatot trenírozó Iszák Gabi, aki Dabasról került oda –, labdarúgóm volt, akik között akadt kecskeméti is. Egy kocsi négy játékossal jött és ment Örkénytől Örkényig, a kapcsolataimnak hála régi pesterzsébeti és soroksári játékosokkal, tehát úgynevezett idegenlégiósunk volt annak idején, a többiek a saját utánpótlásunkat vagy a környékbelieket képezték, így épültünk fel.
– Az elmúlt hétvégén sokan köszöntötték? Egyáltalán megismerték?
– Persze, hogy felismertek és üdvözöltek, a régi játékosok közül is akadt jó pár. Korábbi védőm, Batta Robi emlékeztetett rá, soha nem felejtik el, hogy a pálya mögötti téren a térdig érő hóban edzést tartottam nekik és megfelelő távokat futtattam velük. Máshol mindenhol elmaradt a gyakorlás, nálunk nem, mi csináltuk a dolgunkat.
– Mindig ennyire következetes, a szó pozitív értelmében vett vonalas ember volt, aki a munkából nem engedett? Ha Balassagyarmaton vagy Taktaharkányban született cigánygyerekek hullottak odafentről az örkényi pályára, akkor sem?
– Ez alapelv most is, ha valahová elkerültem, mindenhol elmondtam, nálam csak két eset miatt marad el edzés: az egyik, amikor kisbalták potyognak az égből, a másik meg, ami valós, a vihar. Ha dörög, villámlik, annak nem teszem ki a játékosaimat. Volt ilyen, és lerendeltem a csapatot. Amint kitört a vihar, abban a pillanatban a gyepről le, mert az nem játék! Az én elvem az, ha ömlik az eső, térdig érő hó vagy jég van, az nem érdekes. Ha a pálya alkalmatlan, akkor is edzünk, legfeljebb kitalálok valamit. Van öltözőfolyosó, ott is gyakorolhatunk, van lépcső – ezt Soroksáron is megcsináltam –, akad tribün, fedett rész, tehát el lehet végezni a munkát, a többi csak kifogás.
– Ehhez képest Peregen nincs és nem is lehetett könnyű dolga, hiszen a kiesésből következő letargiából az adminisztratív úton zajló megmenekülés okozta felocsúdásban lévő csapatot vett át a nyáron, amely nemhogy nem erősödött, sokkal inkább gyengült.
– Az egésznek a miértje ott kezdődik, amit felvetett: az elnök úr, Kovács László keresett és elmondta a problémát. Azt is hozzátette, nem szeret edzőt váltogatni, de akkor úgy érezte, ezt kell tennie, mivel imádja a klubot, szeretné továbbcsinálni, így ha adatik arra mód, hogy mégis bennmarad a csapat, elvállalom-e? Sokat beszélgettünk, több órán keresztül, és tudja, mit mondtam? Hogy olyan nagy sz...rban van a csapat, így ez a nekem való a feladat!
– Azt azért higgye el, sokan nem cserélnének önnel...
– Engem motivált a dolog akkor és most is. Őszinte volt velem az egyesület első embere az elejétől kezdve, és pont azért, mert k...va nehéz a feladat, nagy kihívás. Ez most a másik oldal, mint ami anno Örkényben volt, de Peregen akármi történik vagy történt, ez bennem semmit nem változtat. Mindent el fogok követni, hogy bent maradjunk. Kialakult egy olyan társaság, amihez ha lehetne két-három embert igazolni, a „megye-kettőben” meghatározó alakulat volna. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Ugyanazt boncolgatnám, mint néhány gondolattal ezelőtt: ön dolgozott szinte minden osztályban, mégis, sokat kell engednie az elveiből, még ha a munkából nem is akar? Az elődje, Semsei Mihály játékos-edző nem egyszer panaszkodott, hogy csak három-négy játékos lézengett tréning címszó alatt. Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy a labdarúgóknak el kellett fogadniuk, hogy ami eddig volt, az nem működőképes, mert vagy ők feleslegesek vagy Ambrózy István nem való a társaság élére.
– Világos, ezt Kovács Lacival már a legelején letisztáztuk, és én a csapat elé is kivittem a dolgot. Furcsa vagy sem, de olyan típusú edző vagyok, aki edzéseket is tart. Érdekes, ugye? Az elnök úr elmondta ugyanazt, amit ön az imént, szó szerint levetítve fél éve nem edzett a csapat, úgyhogy az egész ilyen távra nyúlik vissza. Mondtam neki, pedig e nélkül nem megy, amire azt felelte, támogatja és örül, hogy ilyen helyzet elé állítom. Tudattam vele, ennek a feltételét biztosítania kell, mert a futballisták nem szoktak hozzá. A fiúknak is előadtam, hogy megértem, ez „megye-kettő”, ahogy azt is, dolgoznak a játékosok. Van olyan, aki három műszakban, így előfordul olyan hét, hogy egyáltalán nem tud jönni tréningezni. Ez olyan objektív dolog egy ilyen osztályú csapatnál – és itt jön az a pici megalkuvás, ami van, mert ilyen értelemben muszáj megalkudnom –, lévén olyan labdarúgóról van szó, akire szükségem van, ahogy a csapatnak is. De nem panaszkodom, mert még ha kevés edzésszámmal is, de látogatják a gyakorlásokat. A keretünk nagyon szűkös, mert gyakorlatilag tizenhatan vagyunk a fiatalokkal együtt, és általában tizenketten-tizenhárman mozgunk a tréningeken, ám a nyáron még többen voltunk. Viszont ahogy belementünk a korai sötétedésbe, hiába van valamennyi világítás, későn, este negyed hétkor edzünk, egyszerűen azért, mert muszáj akkor. De nem mondhatok semmi rosszat rájuk, szólnak, ha valami gondjuk van, mert ezt megtartottam követelményként, azaz nekem jelezzék, én tudjam, adott esetben miért nem tudnak jönni. Betartják a játékosok, korrektek, így ezzel nincs különösebb probléma. A fiatalokkal viszont vannak olyan gondjaim, ami baj, és megint csak a magyar labdarúgás átka, hogy 19 évesen szakmailag nem képesek helytállni egy „megye-kettes” csapatban. Hiába volt itt egy jó U19-es gárda, amely hiába nyer bajnokságot vagy lesz a támadója gólkirály, a tagjai nem készek a felnőtt bajnokságra. Nekem vesszőparipám, hogy a fiatalokkal másképp kellene foglakozni. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a 18, 19 vagy éppen a 20 évesek úgy szerepelnek a gárdánkban, hogy akadnak közöttük kezdőként bevetett meghatározó emberek, miközben nekünk eredményt kell produkálnunk. Esetünkben az nem igaz, hogy ott vagyunk a középmezőnyben és emiatt játszatom őket. Mert bizony ez a nehéz: úgy építkezni, hogy közben valamiféle produkciót is fel kell mutatni. Hozzáteszem, ez majdnem mindenhol így működik, mert az utánpótlásban a legkevésbé sem fordítanak arra gondot, mi lesz a fiatalokkal, ha a korosztályból kiöregszenek, pedig ezzel kellene törődni, ugyanis így veszítik el a játékosokat az egyesületek. Hoznék is erre egy példát.
– Csak tessék!
– Nem nevezem meg az egyesületet, az egyik akkori NB I-es csapat közvetlen utánpótlásával utazott az általam irányított Pest megyei válogatott egy kéthetes előkészületi tornára. Abban az időszakban busszal mentünk bárhová, de nem is ez a lényeg. Kérdezem az edzőkollégát, mi ez a csapat, mert a múlt heti, amelyet láttam, nem ez volt. Erre ő: akik itt vannak, azoknak kell utazniuk. Kérdezem én, hogyhogy? Az a válasz jön, hogy teljesen kész van a helyzettől, de nem tud mit tenni. Mondok egy példát: a legjobb szervező középpályás és a gólkirály nem mehetett. Felvetésemre, miszerint hogy sikerül ezt eladnia a játékosoknak, miként tálalja, az volt a válasz, nem tudja, hogy mondja meg, mert ő is bajban van, hiszen kiadták utasításba. És tudja, mi az érdekes? Az, hogy megnyerték a tornát. És akkor most ugyanott vagyunk: hogy is van ez, hova tegyük az értékítéletet? Akik itthon maradtak, a következő bajnokin viszont kezdenek, ebbe nem szóltak bele a kollégának, de innen is kitűnik, mélyebben gyökerezik ez az egész, ahogy mondani szokás, itt van a kutya elásva. És ebben minden benne van. Aki hibás, az a társadalom, a szülők és mi, edzők is. A magyar gyerekek tehetségesek, ám hogy miért tűnnek el? Jó kérdés, de az biztos, hogy nincs bennük olyan kitartás, mint egy németben. De mondok mást: a támadásvezetést hogy az istennyilába gyakoroljuk Peregen, amikor azok, akik viszik a támadást a bajnokikon, éppen ők nincsenek edzésen? Tréningezem a többiekkel, de... Az a „de” akkor is ott van.
– Nem fél attól, hogy bukás lesz a vége? Vagy mindig az a kérdés, mi a bukás fogalma?
– Nem, nem, és nem!
– Megfordítom, csoda lenne, ha a Pereg SE a következő szezonban saját jogán indulna a Pest megyei II. osztály, Déli-csoportjában?
– Persze! Még akkor is, ha a brigádnak erős magja, váza van. Azt mondtam az elnöknek, két dolog miatt jönnék el. Az egyik, ha ő kirúg, ez egyértelmű, a másik pedig, ha a csapat nem akar velem dolgozni. És ezt a társulat tagjai is tudják, ez a két variáció van. Tehát, ha valamelyik héten eljövök Peregről, ön is tudni fogja, vagy Kovács elnök úr köszönte meg, netán a társaság úgy érezte, nem tud velem tovább dolgozni. A másik elv, ami nekem nagyon fontos, és ezt nagyon nem szeretik a vezetők, az az, hogy nem vagyok bundázó edző.
– Ezt meg miért mondja?
– Mert volt talán három mérkőzésem – mielőtt félreértené, nem Örkényben, hanem három különböző helyen –, amelyik nem volt tiszta. Egyszer például a csapatkapitány szólt – akkor le sem ültem a padra –, majd a találkozó közben éreztem, hogy a játékosok lerendezték előre. Előfordult olyan összecsapás, amikor nekünk nem kellett a pont, de az a nagy helyzet, hogy a következőnél vissza kell adni. Na, milyen kör ez?
– Ördögi...
– Látja, ebből a szempontból nem szerettek engem, mert az ilyesmibe nem megyek bele. Volt olyan, hogy az egyik társulat hozott pénzt, betette a páncélszekrénybe, csak egy kérése volt, verjük meg az éppen aktuális ellenfelet. No de ezzel nincs semmi probléma, mert amúgy is nyerni akartunk volna. Aztán jött a másik azért, hogy ne verjük meg, ez viszont már nem téma. Máshol meg mi van? Lenyúlják a két összeget – komoly csapatnál ez megtörtént.
– Hogy a Pereg milyen, azt majd az idő eldönti, viszont amennyiben a téli átigazolási szezonban a keret bővítése nem valósulhat meg, a nehezebbnél is nehezebb szituációba kerül a mester és tanítványai.
– Ez biztos, de akkor is az a cél, hogy bentmaradjunk. A másik oldal az, ami nem lesz egyszerű, de függetlenül attól, szerződtetünk-e játékost vagy sem, már beszéltünk arról az elnök úrral, hogy többet fogunk edzeni. Nagyon nehéz lesz átvinni, de amennyiben a felkészülést megcsináljuk, az szakmailag sokat fog jelenteni. Pluszt kell, hogy adjon, ha végig tudjuk dolgozni ezt az időszakot. Marad ugyanaz a szemlélet, a motiváció megvan, és bár lehet, éppen csak megmenekülünk, de nem baj, hiszen ez a cél.
Iszák Gábor: „Anyukám tíz éve nem volt meccsen, de most itt volt”
Nem csupán Ambrózy István, hanem Iszák Gábor, az Örkény SE trénere is furcsa érzésekkel várhatta a múlt vasárnapi bajnokit, hiszen egykori mestere ellen kellett meccselnie.
„A régi történeteket felelevenítettük, igaz, már a mérkőzés hetén is beszéltünk telefonon Pista bácsival – ment vissza az időben a 43 esztendős örkényi edző, a csapat korábbi kiválósága. – Ellenfelünket, a Pereget vendégül láttuk a találkozó után, amelyen jó hangulat alakult ki, hiszen régi szurkolók, egykori labdarúgók is kilátogattak, és egy-két sztorit újra előhoztak. Az én szüleim is kijöttek, hiszen ismerték jól Pista bácsit, akinek a Pest megyei válogatottban is játékosa voltam, nem csupán Örkényben. Anyukám tíz éve nem volt meccsen, de most itt volt, pedig az idő nem volt jó, szitált az eső, de a nosztalgiánkat mindez nem befolyásolta.”
A gólkirály, aki mesteri szabadrúgással „üdvözölte” egykori edzőjét
A Pest megyei II. osztály, Déli csoportjában Üllőn úgy szenvedett 5–2-es vereséget a Pereg, hogy a látogató már 2–0-s előnyben volt tizennégy percnyi játék után. A találkozó során a házigazda 20-as számú játékosa kiszólt a vendégek kispadjához, majd az alábbi párbeszéd alakult ki:
– Mester, a hangjáról felismertem, viszont nagyon csúnya dolog, hogy rám állít valakit, ez már nem divat!
– Az lehet, de nálam igen!
Az idézett támadót a peregi Víg Miklós őrizte, a csatár nem is szerzett gólt akcióból, ám a meccs 54. percben mesteri szabadrúgásból bevette Kiss István hálóját, 2–2-re módosítva az eredményt.
A hazaiak „kiszólója” a korábbi NB I-es labdarúgó, Potemkin Károly volt, a válaszoló pedig Ambrózy István. Ők ketten a Pest megyei ifiválogatottnál dolgoztak együtt – csodának számít-e, ha azt írjuk, a lefújás után parolázás és hosszas, jóízű diskurzus alakult ki kettejük között?
