Van, aki rühelli, más meg egyenesen rajong értük – vagy legalábbis elviseli. Nevezhetjük reklámújságnak, szórólapnak, propagandakiadványnak vagy ingyenes napilapnak, mindegyikük olyan, mint a tikkasztó, izzadsággerjesztő hőség: nem lehet kikerülni.
„Újságot ne!” A takaros ház kerítésére felszerelt postaládára csupa nagybetűvel pingált felirat egyértelműen fogalmaz. Ha valaki azt gondolná, az ott lakó rühelli a betűket, ezáltal tájékozatlan, netán funkcionális analfabéta, alaposan téved. Merthogy az idős özvegy a négy fal foglyaként nem csupán nézi a venezuelai, török vagy éppen tádzsikisztáni, egy kaptafára készült, se eleje se vége szappanoperákat Yilmazzal, Demirrel és Züleyhával, hanem szívesen olvas is róluk valamelyik erre szakosodott színes magazinban.
Már persze, ha Attila fia vagy Gyula bá, a szomszéd elhozza neki egy kiló (vagy egy üveg, mikor hogy...) barack és egy fél dinnye társaságában. Gabriella asszony mindenre és mindenkire kíváncsi – holott nem a Pletykafészek a kedvenc sorozata –, nem is szólva Gáspárnéról, a hiteles ex-hírmondó leendő hitvesről, no meg a mindig érdekes, rezignált arckifejezésű könyörtelen Tanár úrról, aki történetesen nem Nagy Ervin.
A Nyugati pályaudvar pedig történetesen nem a Hilton előszobája, bár elnézve a felhozatalt, az „itthoné” éppenséggel lehetne. Délután negyed hat előtt nem sokkal az aluljáróhoz érve fehér pólós, lengén öltözött teremtések mosolyognak a gyárból igyekvőre, a villamosról lekászálódó lépcsőzőre és a közeli szupermarketből cekkerrel kifurakodóra. Félreértés ne essék, ezek a lányok nem a bájaikat kínálják – bár ez a tevékenység sem ördögtől való errefelé –, hanem osztogatják az egyik ingyenes napilap délutáni számát, váltakozó sikerrel. Mint megtudom tőlük, diákmunkában végzik a dolgukat, ám amikor azt kérdezem, megéri-e összeaszalódni a hőségben, az egyikük a vállát vonogatva jegyzi meg: „Jobb, mint a semmi”.
Az sem volt semmi, hogy néhány évtizede még rikkancsok hangja lengte be a (Blaha Lujza vagy a hajdani Moszkva) teret, és bár a mondás szerint jó bornak is kell a cégér, olybá tűnik, jelen esetben mindez nem feltétlenül igaz, ám némileg ellentmond, hogy tőlük méterekre még halomban állnak az A/3-as formátumú periodikák... Akad persze néhány tucatnyi a kék fejléces újságból is, a ránézésre nagypapakorú, köpenyes osztogató és az ifjú hölgyek azonban olyanok, mint a kamrában a meggy- és a szilvabefőtt: jól megférnek egymás mellett.
Néhány villamosmegállónyival lejjebb, közel a Duna-parthoz rendezett külsővel megáldott ház kapualjában ugyanígy vannak glédában a különböző élelmiszerláncok és egyéb üzletek akciókkal telezsúfolt újságjai. Kínálják a paradicsomot, a sertésoldalast, a turmixgépet, meg az úszómedencét. Kétségtelen, ha utóbbi kettőt egyidejűleg használja a nem odafigyelő leendő vásárló, megrázó élményben lehet része. Amennyiben az illető ügyetlen, a párja lehet Ügyet Lenke, ám aki az ominózus házból kisétál, biztosan nem az, már csak azért sem, mert Móniként mutatkozik be. Amikor felvetjük neki a témát, a szája mosolyra húzódik – lám, ennyit tesz, ha nem kell maszkot viselni – és kijelenti: tapasztalata szerint a negyvenes-ötvenes korosztály fogékonyabb a papíralapú információszerzésre, ám ő, ha valamit meg akar nézni, egyértelműen az internetet választja. Néha átlapoz egyet-kettőt, de alapvetően nem figyeli az akciókat.
A IX. kerületi önkormányzat ellenben odafigyel a részletekre. Mint azt a Baranyi Krisztina vezette testület égisze alatt a nevében és küllemében is megújuló helyi, immár havonta megjelenő, nem Ferencváros néven futó lap legutóbbi két számának második oldalán tudatták az olvasóval, a júniusi (minden hónap végén frissülő) kiadvánnyal együtt ismét három matricát juttatnak el minden kerületi lakos postaládájába. Az ötlet amennyire egyszerű, annyira nagyszerű: amennyiben Bözsi néni a Hurok utca 2.-ben nem ragasztja ki egyiket sem, vagy ha a kékkel díszíti, továbbra is bedobják neki a nyomtatott magazint, ha pedig bármelyik másik színű vinyettát helyezi el a levélszekrényén, bizonyosan helyi nyomtatott újság nélkül marad. A többi önkormányzat számára is megfontolandó és – hogy azt ne írjuk – ragadós lehet a ferencvárosi példa, lévén a matricákat csupán egyszer kell eljuttatni a lakóközösség tagjaihoz, míg a nevében ugyan ingyenes, ám az előállítás, a nyomdaköltség és a terjesztés miatt súlyos forintokba kerülő lapokat többször is, ugyanakkor amennyiben nincs rá igény, értelemszerűen felesleges, ellenben gondolkodni és felelősen gazdálkodni nem az.
