Még az is lehet, hogy a közeljövőben Dobó Kata rendezésében romantikus film készül az életükről. Elképzelem, ahogy mutatja a kamera a fejedelmi sötétség váltotta vakító világosság előtt, mint valami NSZK-jugoszláv koprodukcióban készült talmi westernben a lovasok, kézen fogva sétálnak a naplementében, valahol a VIII. kerületben. 

Sok-sok pénzt felemésztő Valentin-napi mozi lenne ez – belépés, mint a kutyáknak, chippel és oltási igazolvánnyal, valamint százas papírzsebkendővel –, és miközben egy másik jelenetben a kamera a Robotron 202-es írógép mellett otthonra lelő szovjet tranzisztoros rádióra fókuszál, a hirtelen megszólaló Bochkor Gábor felkonferálásában Vivaldi lágy muzsikája szolgáltatná az örömzenét. Idillikus, megismételhetetlen pillanat volna ez a vörös hajú színművésznő vizuális tolmácsolásában, márpedig miért ne bíznák olyasvalakire az alkotást, akit szintén a szerelem hozott tűzbe vagy inkább tűzközelbe. 

Egyébként ne haragudjon, hogy a számra veszem – még ha nem is úgy, ahogy azt élete párja teszi egy bensőséges, ám mégis erotikus felfűtöttségű érzelmi hullámvasúton –, de látom a színes magazin címlapján és olvasom négy oldalon keresztül, hogy milyen természetességgel, ám naná, hogy egy véletlen folytán szövődött valóságos szerelem a képzelt világunkban. 

Nem firtatom, mivel vette le a lábáról, vajon Radnóti Miklós Két karodban című remekművének sorait küldte sms-ben szavanként adagolva vagy a háza elé vonulva kezdett éhségsztrájkba, miközben a vállára vett kétkazettás magnóból bömbölt Balázs Pali romantikus slágere, netán mosollyal a lelkében fogadta a Millió rózsaszált – nem Csongrádi Kata előadásában. 

Miközben az ország bizonyos része egyik hitelcsapdából esik a másikba, megfulladva a semmi tengerében, az Ön párja kifejezetten irigylésre méltó személyiség, korunk MacGyvere, egy Houdinibe öltött Ötvös Csöpi, aki népünk új hőseként mindenhol ott van, mindenben jó és mindent megold. A varázslat erősebb, mint bármelyik népszerű Harry Potter-filmben, ugyanis vírushelyzet ide, újranyitás oda, a vagyona olyan ütemben növekszik, mint a pandémia kellős közepén következmény nélküli teltházas Európa-bajnoki futballmérkőzéseket vizionáló felettese pocakja. 

Közel tíz esztendeje volt szerencsém testközelből látni a leendő urát, ahogy a felcsúti futballpálya közepéig ballagva, mikrofonnal a kezében mond köszöntőt, üdvözölve a jelenlévőket. Szavait nem Hacki Tamást idéző füttykoncert, hanem visszafogott, szórványos taps fogadta. Bronzról, ezüstről vagy ennél is nemesebbről legfeljebb csak a nemzetközi ifjúsági torna helyezései kapcsán esett szó, nem valamiféle jelképként az ujján. Ismét fellapozom azt a nyavalyás pletykalapot, amelynek a címlapján csupa nagybetűvel virít: összeházasodnak. Nézem a kezét, de nem tudom megállapítani, hány karátos az a valóságos csoda, amit visel, miközben készül a nagy napra. Vagy nem mind arany, ami fénylik?