A március 17-én, szerdán esedékes részleges munkaterület-átadás és -átvétel során lezárják a hídfők környezetét és a hídjárdát is, így a gyalogosok a felújítás 2023-ra tervezett befejezéséig nem kelhetnek át a Lánchídon – közölte a Budapesti Közlekedési Központ még pénteken a Magyar Távirati Irodával. Ugyan eredetileg az volt a terv, hogy a hosszú hétvégén a 380 méter hosszú és 14 és fél méter széles hidat teljes egészében a gyalogosok vehetik birtokba, ez az operatív törzs javaslatára a járványveszély miatt elmaradt. 2020 nyarán a Ponyvalegény már foglalkozott az egyik, ha nem a legszebb fővárosi híd állapotával, vasárnap délután ismét ott jártunk.
Lassan, komótosan öltözött ünneplőbe, mintha kivégzésre készülne. Átélt már ilyet a múlt század közepén, és bár néhanapján zihálva és megsemmisülten ébredt, tulajdonképpen azt is túlélte, sőt, megerősödve tért vissza. Ez a mostani azonban nem ugyanaz a helyzet, azt is mondhatnánk, merőben más. A járványhelyzet nem kedvez az átalakító műtétnek, a Dunába zuhanás helyett eszközölt ráncfelvarrásnak.
Nem jól van ez így – dünnyögte morózusan, amikor szétnézett és tülkölve, süvítve suhanó guruló fémdobozokat látott maga körül. Vágyott legalább egy jó szóra, esetleg becéző szavakra, néhány simogatásra, az ember közelségére.
Nem jól van ez így – ekkor már egész testében remegett, pedig csak a 105-ös számú, kékre festett konzerv haladt el menetrendszerűen, keresztül-kasul a városon. Pöttöm gyerekek csivitelésétől, cserfes tinilányok vihorászásától, szaggatott Trapper farmerban lófráló gördeszkások korántsem veszélytelen mutatványától, andalgó szerelmespárok vad ritmusú csókcsatájától kellene ódzkodnia, ám mégis örülnie, csakhogy az operatív törzs – amiről fogalma sincs, miféle, kiféle, talán Ubul, az uszkár ebben az illetékes – rükvercbe kapcsolt.
Olyannak kellene lennie ennek a hosszú hétvégének, mint nyaranként a kettővel lentebbi szomszédnál, amikor egy teljes hónapig szombaton és vasárnap ücsöröghet, piknikezhet, lábat lógatva trécselhet, netán az Alcsútdobozon forgalmazott, polgármesteri pecséttel ellátott gázrezsón lecsót főzhet, illetve majszolhat öreg és fiatal.
Messze van ez innen, nagyon messze. A vírusra fogják ezt is, nehogy gyülekezzen és tüntetni merészeljen a nép – morogta magában, pedig nem volt igaza. Lölő és a fodrásztól jövő, a plasztikai sebészt hírből sem ismerő csinos bocsiszemű műmosoly-virtuóz lóvé-sztorija majdhogynem mindennapos – a hithű keresztény értékrend jegyében... –, aminél persze már csak az egészségügy gázosabb. Oda is elkelne eme remek nemzetember szerelőként, csak úgy, népbutításként, netán a Teremtő második fiaként, esetleg a látszat kedvéért.
Nem sokkal a százhetvenegyedik születésnapja után már minden zavarta. Igaz, olykor csak hetvenegynek érezte magát, de a levegővétel egyre nehezebbnek tűnt, és nem a Duna felől a harmadik hullámban támadó COVID-19 vagy az első éles bevetésen összeomló koronavírus-tájékoztatás miatt.
Egyáltalán nincs jól, és bár héberül még nem beszél, de lassan már visszafelé számol. Körülötte, ha nem is tengernyi, de folyónyi lakat, és ha a kulcsok nem vesztek volna el, ki tudja, hol, Berci, Serc Lee vagy Töpsz Lee közül valaki biztos sorban állna kedden a rákospalotai fémhulladék-átvevő telep előtt.
Csak a szél. Csak az ne fújna ennyire. A vasárnap délutáni légmozgás bele-belekap az ünnepi zászlóerdőbe, a lobogók pedig kihúzzák magukat, mint eminens diákok a felelés alatt – még az online oktatást megelőzően fél évvel. Már a szerdát várja. Hogy aztán mi lesz két és fél esztendő múlva, csak a jó ég tudja. Meg a Nap, a Hold és a csillagok.
