„Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!”

Nézte a kétpercenként ki- és becsukódó nyílászárókat, aztán továbbfoglalatoskodott azzal, amit valószínűleg a végállomástól művelt. Látszólag öt-hat éves forma gyerkőc – feszült tekintettel.

Közvetlenül mellettem alighanem a nagyanyja foglal helyet, aztán az unoka. Ahogy közeledtünk a város szívéhez, egyre többen szálltak fel és le gondterhelten vagy éppen teher nélkül. Velünk szemben hetven körüli hölgy csüccsen le, érdeklődve figyeli a tevékenységet.

„Bocsánat, esetleg ért hozzá?”

A nagymama hangjára többen felfigyelnek, van, aki ugyanolyan unottan néz az asszonyra, aztán a semmibe, és van, aki mosollyal nyugtázza a kérdést. Hirtelen élettel telik meg a hármas számú metró ki tudja, hányadik kocsija, mert bár a megszólított nem tudott segíteni, szóba elegyednek egymással, az internetes vásárlásról (!) beszélnek a hajlott korúak, de nincs idő álmélkodni, meglepődni, felszisszenni, az unoka mellől hozzám fordul az asszony: „Bocsánat, esetleg ért hozzá?”

Ránézek, elmosolyodom, rálesek a kissrácra, aki mintha Martin Scorsese lenne, mert még mindig forgat, aztán a kiabáló alagútban halkan megszólalok: „Nem, de ahogy elnézem, ő sokkal ügyesebb nálam.”

A két asszony elmosolyodik, a nagyi viszont több embert már nem kérdez meg. Három megállóval később felkászálódnak, az ajtó felé indulnak, és a nagymama csak ennyit mond a legénynek: „Majd otthon…”

A felhorkanó, valójában mégis lemondó válasz nem késik soká: „Otthon nem lesz idő!”

A kisméretű Rubik-kocka néma maradt, a gyerek kezében eltűnt, majd egyszer csak elveszett a Kálvin téri embertömegben.