Az elmúlt hét második felében megmozdult az ország. Az emberek nyakukba vették a várost, hogy a temetőkben emlékezzenek.
Jó lenne most azt írni, hogy misztikus thriller részese voltál földi vándor és eljátszottad Liam Neeson szerepét. Jó lenne most azt írni, hogy egyszer csak kigyúlnak a fények, és meglepve, meghökkenve figyeled a huszonnegyedik sor legszélén a közönség moraját, a siker aprócska, nem elhanyagolható darabját.
A sírkertben nincs színpad, sem tapsvihar, hiszen földöntúli utazás az egész. Szedted a bélelt bakancsba bújtatott lábaidat, miközben a falevelek fázósan összerezzentek a talpad alatt és kerested a megnyugvást. Az áldott, átkozott csöndet, ahol magad lehetsz minden fájdalmaddal. Eltemetted magadban az emlékeket, sokszor visszatessékelve, hátratuszkolva a lelked legmélyére, hogy a halál ne ölje meg az életet. Az életedet, amely múlandó, mint a szédelgő, ide-oda járó őszi napsugár.
Eszedbe jutott-e földi vándor, valahányszor virággal, koszorúval és mécsessel a csendet felkeresed, hogy egyre közelebb vagy a végtelenhez? A nyugalom perceiben ugyanis nem számít más, csak az, hogy a lelked útja nem kövekkel és reszkető falevelekkel övezett rónaság.