Pestszentlőrinc nem a világ vége, bizonyos értelemben mégis. Nem olyan nyüzsgő, ritmusos és féktelen, mint a főváros közepe, de talán éppen emiatt szerethető igazán.
Az elmúlt napokban „hivatalból” volt arra dolgom, és ha már ott jártam, felfedeztem kerítés mögött tartott elefántot, egészen kreatív megoldással elhelyezett „növénymixet” és a kapuban békésen bóbiskolva fejet hajtó napraforgót.
Szemeretelepnek van valamiféle jó értelemben vett falusi bája, amit az alábbi történet is példáz. Próbára tettem az ottaniakat, és háromból hárman nemhogy unottan tovatipegve elhajtottak volna a búsba, hanem roppant segítőkésznek bizonyultak. A sors úgy hozta, hogy az első három szembejövő – illetve megszólított – mindegyike hölgy volt, akiktől azt kérdeztem, hogyan juthatok el Szemeretelep vasútállomástól a Varga Katalin utcába? Mindannyiukat harmincöt és negyvenöt közöttinek tippeltem, és készségesen elmagyarázták, merre haladjak, illetve esetleg melyik út a legrövidebb.
Utólag elárulhatom: egyikük (róla lerítt, hogy nem régóta él a kerületben) kerülőutat javasolt, a másik kettő viszont tökéletes útbaigazítást adott. Amelyikük kerülőutat javasolt, láthatóan sietett, de mindvégig szimpatikusan magyarázott, a másik kettő közül az egyik a családi házuk kertjében tevékenykedett, a másik pedig utcai járókelő volt.
A részletek ez esetben azért fontosak, mert a nem reprezentatív rögtönzött felmérésből (is) kiderült, hogy Budapest XVIII. kerületének ezen részén az emberek ráérősen, nyugodtan kommunikálnak, valamint olyannyira figyelnek egymásra, hogy ismeretlenül rá is köszönnek, amin a vasútállomás felé tartva egyenesen meglepődtem. Mert ez tényleg csak „falun” szokás, a városban nem…
