Sárgás-barnás folt éktelenkedett ott, ahol nem kellett volna. Aztán kis híján még egy helyen, kicsit lejjebb, de az utóbbit egy sprinttel sikerült idejében orvosolni.

A második mondat viccnek lett szánva, az első viszont nagyon is komoly volt – szerencsére csak volt. Miután az okoskészülékemet 2017 októberében két év garanciával vásároltam a hangos, nem is olyan rémisztő kedves kis zöld űrlénnyel promózott üzletben, és mert a sárgás-barnás folt egyre nagyobb területen jelent meg a kijelző bal felső sarkában, július második felében jobbnak láttam befáradni vele.

A készséges, kissé bohókás előadó figyelmeztetett, bár alapjáraton harminc nap áll a szerviz rendelkezésére, átlagban két hét alatt vannak meg egy-egy meghibásodott termékkel. Mint kiderült, az enyém típushibának számít a kínai gyártó kínálatában, ám azt nem hittem volna, hogy a július 24-én, szerdán leadott készülékkel kapcsolatos értesítőt csupán augusztus 18-án, vasárnap (!) délután kapom meg. Az egy dolog, hogy a hét utolsó napjának estéjén átvett telefonnal gondom akadt és másnap az „űrlény-látogatás” után a „világvégére” is kellett mennem, ugyanis a Mester utca sarkán lévő irodaházban található a gyártó egyetlen bemutatóterme, ahol a szoftveres problémát megoldották.

A Magyar Nemzet szombati lapszámának mindig érdekes témákat feldolgozó mellékletében olvastam Ballai Attila – egyébként remek – dolgozatát (lásd lentebb), amely éppen a telefono(so)król szól, ami a napilap állandó szerzőjét nem csupán elgondolkodtatja, hanem éppenséggel sokkolja.

A magam részéről legyen elég annyi, három és fél hetet követően jó, hogy itt van (ennyi idő után még szép…), csörög, berreg, rezeg, sőt, ha úgy tartja kedve, táncot jár a szép külsejű mini iroda, de nem volt rossz nélküle sem. Nem volt elvonási tünet, mi több, aki akart, megtalált más platformon keresztül – van belőle elég –, ám ha őszinte akarok lenni, igazán csak egyszer hiányzott. Augusztus elején történt, a négyes metrón utaztam, és velem szemben a következő kép fogadott: egymás mellett különböző generációjú hat ember ült, nő, férfi, a felnőttlét küszöbén lévő fiatal vegyesen. Mindegyikük birizgált valamit. Nem az ellenkező nem combját, haját, szempilláját, és nem is a táskában matatott az ásványvizes flakon után. Mint a megbokrosodott zombik: vadul cseteltek, szörföltek, zenét hallgattak, tudomást sem véve arról, hogy a következő megálló a Fővám tér vagy a Móricz Zsigmond körtér lesz-e. Csíííííz! Ekkor kellett volna egy csoportkép – a való (?) világ szereplőiről.