Feltöltődni, kikapcsolódni, friss levegőt szívni, egy kis dombra lecsücsülni egyedül vagy többedmagunkkal kötelező – az egyik ilyen „zöldövezeti pont” az angyalföldi Szent István park. Ponyvalegény-sorozat, 1. rész.

Nem berreg, nem vinnyog, és nem ad komolyzenei nagykoncert aláfestéséhez hasonlatos hangot, mi több, megkímélt állapotúnak tűnik, mint egy olvasatlan Kundera-regény. A trolibusz be-, majd kigördül a megállóból, ott, túl a rácson pedig nem a Nagy Ignác utcai börtön rovott múltú fegyencei, hanem vidám gyereksereg fogadja a július közepén érkezőt. A sort és a póló a jó időben kötelező, de nevezhetjük ezt rabruhának is, lévén a hely olyan, mint a helyi szép asszony dombja és völgye: bele lehet szerelmesedni.

Elsőre úgy tűnik, a Hupikék törpikék forgatásába csöppent a betérő, ám másodjára már rémlik, hogy a „Fürge róka lábak, surranó kis árnyak…”-kezdetűt éneklő, jól láthatóan zsivány tekintetű három-négy évesekből álló csoport éppen a Vukot énekli, a felnőtt pedig mosolyba és kacajba ontott vegyes elegy kíséretében nem dalol, viszont nem is szól egy mukkot.

A szemlélődőnek feltűnik, hogy az apróságok a park bejáratához közel, míg a korosabb, nem hozzájuk tartozó látogatók jóval távolabb sétálnak vagy üldögélnek a padon, aminek az is lehet az egyik magyarázata, hogy a kis csínytevők úgy vannak vele, hogy „hip-hop, jön Vuk”, és arra számítanak, hogy a szende kis vörös a bejáraton át közlekedik. Szó se róla, egy szende kis barnában biztosak vagyunk, bár ő éppen a telefonját böngészi elmélyülten a fűben fekve.

Időközben rutinosabbnak tűnő hölgy közelít, olybá tetszik, feszülten beszél a telefonba, és bár nem lehet hallani, mit beszél, nincs is ezzel baj. A csend a végtelennek feszül, közel a belvároshoz, mégis távol a zajos, szmogos utcákhoz és terekhez. Ha behunyt szemmel bandukol néhány másodperc erejéig az ember, majd újra kinyitja, mint az üzletét reggelente Frici bá, az ószeres, mintha pálmafák kerülnének elé. Angyalföldi pálmafák – Fenyő Miklós nélkül, ám vidám, Vukra váró virgonc gyerkőcsereggel.