Száznegyven esztendővel ezelőtt, 1884. augusztus 16-án adták át a Baross téren lévő pályaudvart, amelyet manapság a legtöbben csak Keletiként ismernek.
A hely, amelyhez mindenkinek van egy története. Véletlenül elcsattanó csók, valamelyik kilencvenes években forgatott romantikus film ikonikus jelenetébe kívánkozó integetés a nyekergő-nyikorgó síneken finom kerékmozdulatokkal egyre csak távolodó vonat után, vagy éppen a hol közel tíz kiló cefreszagú meggyet, no meg három és fél kiló zöldborsót rejtő, máskor pedig a seízű krumplival és a bivalyerős vöröshagymával telepakolt, az extraként Éva típusú faházzal és kerti zuhannyal rendelkező, garantáltan klímamentes, gatyarohasztó hétvégi telekről cipelt Csemege Julius Meinl feliratú, enyhén ódivatú szatyorral caplatni a kijárat felé.
A Keleti persze az a helyszín, ahol mindig történik valami. Rovott múltú, fékezetten habzó szájú lődörgőkkel ugyanúgy találkozni, mint Incze Zsuzsa egykori műsorába kívánkozó, majdnem nagykorú csellengőkkel. És persze neves, nívós irodalmi művekből vett idézetek is elhangzanak néha napján, napjában néha, úgymint a finom retrómuzsikába kívánkozó szövegrészletként megelevenedő „a rák egye ki a beledet, te köcsög”, ami leginkább persze gitárszólóért kiált.
Aki nem ma jár arra először, az alighanem jól tudja, hogy a 20-as, 30-as autóbuszok végállomása nem ott volt, mint manapság, hanem a Verseny utca pályaudvarhoz közeleső végénél, és amíg a közeli büféhez (amelynél isteni finom volt az almás pite!) legközelebb a 30-as járatra lehetett felszállni, addig vele átellenben, egy fordulás után a Baross térhez közelebb eső oldalon a piros 20-asra. Persze ezúttal messzire mentünk, elvégre gondoljunk csak az arannyal írt 140-esre.
