BUDAPEST | Nem keresi a rivaldafényt, de ha megkérdezik a véleményét, nem fogja vissza magát. Faragó Zoltán nem tud kibújni a bőréből. Ugyanolyan egyenes gerinccel született, mint a négy éve és négy hónapja elhalálozott édesapja, Faragó Lajos. A néhai futball-legenda fia – aki manapság a Budapest-bajnokság I. osztályában szereplő XV. Kerületi Issimo SE masszőri feladatait látja el meccsnapokon – az alábbi interjúban nem csupán a kispesti kapuskiválóságról, hanem a Pénzügyőrről is szót ejtett, amellyel több mint három évtizede tart a kapcsolata.  

Harcban élve. Tíz éve nincs nyugta Faragó Zoltánnak és családjának, miután a devizahitel csapdája nemcsak a pénztárcát, hanem a lelket is kikezdi, megsebzi, felfalja. Nem csoda, ha a Pénzügyőr egykori labdarúgója, utánpótlásedzője és masszőrje nehezen tér napirendre a történtek fölött.

Pasaréten ma már egyre kevesebben mondhatják el magukról, ha rájuk vetül a figyelem, hogy egyértelmű a kötődés a PSE-hez. Mivel olybá tűnik, senki sem lehet próféta a saját hazájában, nem meglepő, hogy kivételnek számít, valószínűleg ezért sem áll az egyesület alkalmazásában. 

1990-ben, a leszerelésem után kerültem a Pénzügyőrhöz, és fel is ajánlották, hogy beiskoláznak, de úgy voltam vele, hogy 20 évesen nem akarom magam elkötelezni, nem akarok finánc lenni – emlékezett vissza a II. kerületi kezdetekre az ötvennegyedik életévét taposó Faragó Zoltán. – Pedig lehetett volna egy talán élethosszig tartó hivatásom, viszont meglehet, ezen lehetőség elutasításának is köszönhettem, hogy az 1992-es, NB III-as bajnoki cím elhódítása után nem hosszabbítottak velem szerződést.   

Ennek ellenére a kilencvenes évek közepén újra pasaréti mezt húzott, ám az a kaland nem volt olyan izgalmas, mint a harmadik, jól gondolom? 

2010-ben érkeztem meg harmadszorra a PSE kötelékébe, mint masszőr és szertáros. Vatai Attila barátom, az 1992-ben NB III-as bajnok Pénzügyőr-csapattársam hívására. Attila segítője volt Rajkó Zoltán, ők mindketten a VPOP kötelékében dolgoztak hosszú esztendőkön keresztül. Úgy gondolom, hogy hét évig elég jó triót alkottunk és nagyszerű közösség alakult ki jó játékosokkal, akik között sok volt az egyetemista, a tanulmányaik mellett mégis hoztak egy jó színvonalat. Szerethető társaság lettünk, ami elsősorban az edzőpárosnak volt köszönhető. A gyerekekkel való foglalkozásokat a PSE-ben 2012-ben kezdtem két kisfiúval, akik aztán olyan jól érezték magukat, hogy egy idő után jöttek a barátok, osztálytársak, így indult a pasaréti utánpótlás. Egyébként Haász Sanyi bácsival beszéltük többször a Pénzügyőr-pályán, hogy csinálhattam volna valahol egy kis utánpótláscsapatot – ő besegített volna – aminek a neve az lett volna, hogy Futballista Faragó FC. Miután kicsit belefáradt, 2017-ben Vatai Attila úgy döntött, hogy változásra van szüksége, és a Honvéd MFA-nál folytatta a munkáját, és szerintem Attila távozásától datálódott a lejtmenet, ami nemcsak a csapatot, hanem a szakosztályt is jellemezte. Őt egy olyan edző követte, aki – bár azt mondta, hogy a keretben alig lesz változás, mert jó az összetétele – hozta a saját embereit, menedzsereknek nevezett senkik jelentek meg a csapat körül, így kódolva volt a lecsúszás, a régi játékosok pedig többnyire partvonalon kívülre kerültek. Megváltozott az öltöző kémiája, amit már nem lehetett visszafordítani. Persze utána jöttek nagynevű és kevésbé nagynevű edzők, akikbe szakmailag nem lehetett belekötni és próbálták a csapatot benntartani a harmadosztályban, de egyre lejjebb csúsztunk, aztán jött a kiesés. Ennek ellenére még húztam egy ideig, aztán amikor az utolsó Pénzügyőr-kötődésű edzőpárost is próbálták ellehetetleníteni, akkor – bármennyire is sajnáltam otthagyni a gyerekeket és a szülőket, akikkel kiváló volt a viszonyom – beadtam a felmondásomat, amit egy órán belül el is fogadtak. Mióta várhatták már? Sokat tudnék mesélni, a szurkolók nagyjából tisztában is voltak a történtekkel, de visszafelé nem szeretnék mutogatni. Elmúlt. Mindezek ellenére köszönettel is tartozom az egyesület akkori ügyvezetőjének, szakosztályvezetőjének, könyvelőjének, például azért, amikor 26 millió forintos inkasszót tettek a számlámra, akkor gyorsan találtak rá megoldást és támogattak a nehéz időszakban.   

Azért csak van szép élménye ezen korszakokból még akkor is, ha mára a minden tiszteletet megérdemlő törzsszurkolók mellett csupán Bilkei-Gorzó Dávid és a fáradhatatlan krónikás, Szécsi József maradt hírmondónak a régiek közül. 

Még idesorolnám Orosz Tóth Attilát, aki számos meccsen volt velünk idegenben is, megesett, hogy egyedül állt a dunaújvárosi pálya lelátóján szakadó esőben, és a végére hagytam Szabó István „Topi” barátomat, a legnagyobb kritikust és szurkolót, aki sajnos augusztus közepén itt hagyott bennünket. Topi, akinek aztán tényleg az örök szerelme volt a Pénzügyőr, több mint két éve nem volt meccsen. Én tudom az okokat, de a rosszabb, hogy már nem is lesz. A 2010 és 2017 közötti időszakra egyébként szívesen gondolok vissza, hét évig tartó nagy kaland volt, a „blasz-egyes” bajnoki címre, a Budapest Kupa-győzelemre, a Magyar Kupa-meccsekre a magasabban kvalifikált csapatok ellen, a „csapatépítőkre”, a meccsek, sőt az edzések utáni közös vacsorákra, az évzáró bankettekre, a téli edzőtáborokra Hévízen – ahová játékosként is jártunk –, a „finánctornákra”, ahol Magyarországot képviselve többször nyertünk, és amelyek alkalmával eljutottunk Vichybe, Korzikára, többször Luxemburgba, Németországba, és Ausztriába, csodálatos helyekre. Az edzésekre, amelyeken negyven fölött én is beállhattam a srácok közé játszani, sőt volt olyan, hogy még edzőmeccsen is kaptam pár játékpercet. Merthogy ott is addig erőszakoskodtam, hogy én játszani akarok. De nosztalgiával gondolok azokra a gyakorlómeccsekre is, ahol én bíráskodtam. Egyébként én vagyok egyelőre a legöregebb magyar góllövő a finánc tornák történetében. És azért annak különösen örülök és büszke vagyok rá, hogy tíz év alatt négy PSE-játékost mentettem meg a fulladástól. Szerintem ez a szám csúcs egy masszőr életében.   

Az is annak számít, amit Faragó Lajos letett az asztalra Kispesten. Vagy tévedek? 

Ami édesapámat illeti, soha nem védett máshol, 13 éves korától volt a Honvéd játékosa, tulajdonképpen Puskás, Bozsik és Faragó voltak echte kispestiek. Sok interjúban elmondta viccesen, hogy nem ő került a Honvédhoz, hanem a Honvéd hozzá. Ott született, együtt nőtt fel a legnagyobb labdarúgókkal. Többször beszélgettem egykori játékostársaival, barátaival, például Rákóczi Laci, Törőcsik Pista vagy Bányai Nándi bácsival és másokkal is, akik mindig azt mondták, a legjobb kispesti kapusnak tartották, akkor voltak a legnyugodtabbak, ha apám állt mögöttük a kapuban. Hihetetlenül szerették őket az emberek, nagyon népszerű focisták voltak, arra is emlékszem, hogy amikor kisgyerek voltam, és sétáltunk az utcán, vagy vásároltunk a nagycsarnokban, állandóan megállították apámat, és mindenkinek volt egy-két szava hozzá. És egy kedves történet: amikor még rendeztek SZÚR-t a Népstadionban nyolcvan-kilencvenezer ember előtt – ami egyébként nagyon fontos társadalmi eseménynek számított –, volt egyszer egy meccs, amelyen egykori válogatott játékosok is futballoztak, beszálltak a mulattatásba. Nyolcéves lehettem, és én voltam a labdaszedő apám kapuja mögött. Az én jó apám pedig csak röpködött, úszott ide-oda a levegőben, hatalmas hangulat volt, majd a meccs végén mondta, hogy kicsit szúr az oldala. Hát persze, mert elrepedt két bordája, de a focit néha bohóckodva is komolyan kellett venni.  

Ami ellenben a lehető legkomolyabb, hogy Faragó Lajos immár négy éve nincs közöttünk. Feldolgozható, megemészthető az, ami 2019. május 13-án történt? 

Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, de azt hiszem, ez a legtöbb embernél így van, aki elveszíti valamelyik családtagját. Ami előtt viszont értetlenül álltam, az az MLSZ hozzáállása a halálához. Apám egy hétfői napon távozott el közülünk, azon a hétvégén volt az utolsó forduló, a Kispest akkor még albérletben játszott az MTK pályáján, a gyászszünetet viszont nem a klubcsapatnak kellett volna elrendelnie, hanem a szövetségnek. És bár a kispesti szurkolók kifeszítettek egy transzparenst, valamint a csapatok bemelegítése alatt kivetítettek róla néhány képet, ami nem hivatalos megemlékezés volt. Kaszás Kálmán kispesti krónikás tájékoztatása szerint így is köszönet illette az MTK-t, hogy a pályájukon hozzájárultak a megemlékezéshez. Ekkor azt gondoltuk, hogy majd a következő heti Magyar Kupa-döntőn – ahová a Honvéd bejutott – biztosan lesz egy perc néma csend. Hát nem volt. Pedig azelőtt is megilletett és azóta is megillet minden válogatott játékost ez. Félreértés ne essék, a gyászszünet sem hozta volna őt vissza, és elégtételt sem akarok szerezni, de minden válogatott futballista halála esetében volt a szövetség által elrendelt egy perc néma csend, külföldről nem is beszélve. Csak egy példa erre: a spanyol bajnokság kezdetekor még az elhunyt szurkolókról is megemlékeznek. Más kultúra, egészen más. Sietve hozzáteszem, nagy köszönettel tartozom Kaszás Kálmánnak, a Kispest krónikásának és történelemtudójának, valamint a Kispesti Futball Háznak, amiért ápolják az emlékét, de nem csupán az övét, hanem a többi játékosét is. Apámnak egyébként az egész pályafutása tele volt akadályokkal – de sérülésekkel is, ugyanis nem féltette magát, nagyon bátor kapus volt, az 1958-as világbajnokságról is egy, talán az utolsó edzőmeccsen szerzett sérülés miatt maradt le –, a tisztességes, gerinces, egyenes és szókimondó emberektől már akkor is féltek. Nem nagyon bratyizott, soha nem dörgölőzött sem vezetőkhöz, sem újságírókhoz, fotósokhoz. Az is egy külön történet, hogy 1957 után miért nem védett már a nagyválogatottban, vagy hogy az 1960-as római olimpián miért csak egy meccset kapott. Az meg egy másik, hogy apámék vagy harminc évvel ezelőtt megvették a helyüket a Bartók Béla utcai urnatemetőben, de aztán úgy döntött, hogy inkább a szülei mellett szeretne nyugodni, hol máshol, mint a Kispesti temetőben. A kispesti pálya mögött, ami mindennél többet jelentett neki. Azt hittem, hogy az új stadionban legalább egy széket elneveznek róla, de az új tulajoknak ez az egész Honvéd-szerepvállalás csak egy nyűg volt, fogalmuk sincs a csapat történelméről. Sikerült is a társulatot leamortizálnia három év alatt a sok kóklernak. A régi játékosok meg forognak a sírjukban.   

Helyben is volnánk: a szókimondással ön sem áll hadilábon, pedig a sportág szereplőire finoman fogalmazva sem jellemző, hogy nevén nevezik a dolgot. 

Nézze, a futballt, mint sportágat továbbra is szeretem, hiszen ebben nőttem fel, és ahogy megyünk egyre lejjebb az osztályokban, annál őszintébb a játék, de ami a legmagasabb szinten zajlik, attól forog a gyomrom. A simlis, ravasz, okoskodó, furakodó piócáktól, akik kiválóan megélnek ebből a „magyar” labdarúgásból.   

Akkor ne is kérdezzem, mi a terve az elkövetkező egy évtizedre, ami a futballt illeti? 

Azt hiszem, hogy jelenleg ebben az országban nem tíz évre, hanem tíz napra sem lehet nagyon előre tervezni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de így érzem. Az országot, a magyar földet, a tájakat, a hagyományokat, a barátokat, az ismerősöket, az ételeket és még sok minden mást nagyon szeretem, de a magyar társadalom kritikus szinten van. Idén volt tíz esztendeje, hogy pereskedünk egy devizahitellel kapcsolatban. Tíz éve! Tíz éve Damoklész kardja lóg a fejünk felett – és a pert elvesztettük első és másodfokon! A gyerekeink így nőttek fel, azt látták, hogy ha a szüleik megfeszülnek, akkor sem jutnak egyről a kettőre, nem lehet igazuk. A nagyobbik lányomék azt tervezik, hogy Svájcban fognak dolgozni. A fiam jogásznak tanul, amikor elkezdte az egyetemet, azt mondta, azért, hogy igazságot találjon nekünk. A kisebbik lányom a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, Konziba jár zongorista-zeneszerző szakra. Még van két éve, de már nézegeti a zeneakadémiákat – külföldön. Úgyhogy már régóta nem a következő éveken jár az ember esze, hanem a puszta létezésen. Ez nem panaszáradat, hanem tények, hiszen több százezer ember hasonló cipőben jár.   

Az viszont a XV. Kerületi Issimo SE labdarúgóinak járt, hogy legyen gyúró mellettük, ha már a játékosok alig több mint egy esztendeje a Budapest-bajnokság I. osztályába léphettek.  

A masszőrködés jelenleg újra működik, és a gyerekekkel való foglalkozástól sem zárkózom el, ha nem akarják a számba rágni a feladatokat és nem akarnak egy újabb bólogató Jánost csinálni belőlem.