Kétszer volt jó tanuló, jó sportoló, de nem ez az egyetlen érdekesség dr. Bartha Botonddal kapcsolatban. Az orvos szülők gyermekeként napvilágot látott fiatalember annak idején rengeteget legózott és makettezett, márpedig ez a manualitás alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a bedagadt arcú, gondterhelt tekintetű páciensek között érezze jól magát a fogászaton, ahonnan a legtöbbször mosolygós ábrázattal távoznak az odaérkezők. No de miként jött az életébe a tollaslabda és milyen céljai vannak még a sportágban? Már-már állandó vendégszerzőnk, Bartha Gergely kritikus mondatokat nem nélkülöző, lentebb jegyzett kitűnő interjújából minden kiderül.

 Bartha Gergely: – Mikor és hol ismerkedtél meg a tollaslabdával?
 Bartha Botond: – Általános iskolás koromban otthon a kertben és a balatoni strandon. Persze az igazi tollasra, a versenysportra jóval hosszabb idő volt rátalálni. Gimis voltam, amikor megtudtam, hogy ez mi is valójában. Az egyik nyáron egészen jól ment a kerti ütögetés a tesóimmal, már nem volt kihívás száznyolcvannyolcadszorra is eltalálni a labdát, aztán beírtam youtube-ra, hogy badminton. Aznapra elveszített a család. Az a látvány, a labda sebessége, a játékosok mozgása és mozdulataik teljesen lenyűgöztek. Négyszázzal csaptak le, hatalmasakat vetődtek, tátott szájjal bámultam a trükkös, megtévesztő ütéseket. Akkor tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Tizenöt éves voltam. Sajnos a Balaton-part nem a legjobb hely profi tollaslabdázóvá válni felnőttkorban. Siófokon a mennyei foci és a női kézilabda ment komolyabbam. Szívás. Szóval a középiskolás éveim nagyon nem a tollaslabdáról szóltak, maradtak a tóparti bulik és a hobbifoci a haverokkal. Viszont az orvosi egyetemet már úgy kezdtem Budapesten, hogy tudatosan terveztem a sporttal. Tizebnkilenc esztendősen kezdtem el tollaslabdázni és edzésre járni egy budapesti klubnál. Mondhatni, a nulláról...

 B. G.: – Mennyire volt nehéz az egyetem mellett innen kezdeni és fejlődni ebben a sportban?
 B. B.: – Az első pár év inkább az ismerkedésről szólt, nem vettem még annyira komolyan az edzéseket, mint manapság, és persze a SOTE sem a sarki büfé volt, tanulni kellett. De az első perctől kezdve imádtam tollasozni és ez sok erőt adott hozzá. Az alapok megtanulása viszont kemény koncentrációt igényelt. Ami gyerekkorban beléd vésődik és automatikus lesz egy sportban később, az mind hiányzott. Meg kellett tanulnom a lábmunkát, az alapütéseket. Kondit meg némi hajlékonyságot kellett szereznem. Néhány esztendő után leigazoltam és elkezdtem ranglistás versenyekre járni. Persze örültem, ha egyáltalán sikerült meccset nyernem harmad- vagy másodosztályban, nem volt egyszerű. De ha nagyon szeretsz valamit, akkor kitartó munkával előbb-utóbb összejönnek a dolgok.

 B. G.: – Mi volt az eddigi legjobb eredményed?
 B. B.: – Sokszor nyertem már másodosztályú versenyt és voltam dobogós az első osztályban, ezen kívül több érmem van a MEFOB-okról, avagy az egyetemi OB-król is, de egyiket sem tartom legjobb eredménynek. A legjobb az, amikor sikerül úgy játszanom, ahogy elvárom magamtól, és nem marad bennem hiányérzet. Olyan teljesítmény, ami után úgy jövök le a pályáról, hogy azt tudom mondani, na, ez igen, így kell ezt csinálni, fasza gyerek vagy, büszke vagyok rád. A siker számomra mindig a legjobbat nyújtani minden helyzetben. Ennél nem is kell több.

 B. G.: – Jelenleg kilencedik vagy az országos ranglistán. Mi volt az eddigi legjobb helyezésed?
 B. B.: – Azt hiszem, az év elején hatodik voltam. Nagyon jól néz ki, de nem sokat jelent. Az alapján kapod a pontokat, hogy hány versenyen veszel részt, hány meccset nyersz és milyen eredményt érsz el. Ez alapján lehetne teljesen objektív rangsor is, de nagyon sokan, akik simán megvernének, nem versenyeznek annyit és ezért sokkal kevesebb pontjuk van, mint nekem. Én az elmúlt egy évben viszonylag több versenyen indultam, és mondhatni, egész jó eredményeket értem el, ezért vagyok bent a top10-ben.

 B. G.: – Mit szeretnél még elérni a karriered során?
 B. B.: – Sosem határoztam meg konkrét célokat, nekem tényleg mindig az számított, hogy elégedett legyek a teljesítményemmel, bármilyen versenyen is játszom. Persze azért nagyon jó érzés megnyerni egy viadalt, netán elődöntőt játszani az első osztályban, vagy a nagy riválisok ellen győzni. Nem tudom, még hány év van bennem azon a szinten, amit elvárok magamtól, fejlődni mindig lehet, illetve fokozni az állóképességet. Talán a sebességem már nem a régi, emiatt sokat változott a játékom az elmúlt években, de igyekszem okosabb lenni és beosztani az erőmet. Ha valamilyen kézzel foghatóbb dolgot kellene mondanom, akkor az lenne, hogy szeretnék még egy olyan szintet elérni, hogy méltó ellenfél legyek egy nemzetközi versenyen, de amíg erre nem látok esélyt, feleslegesnek tartom elindulni.

 B. G.: – Most, hogy a nemzetközi versenyeket említetted, hol tart jelenleg a magyar tollaslabdasport nemzetközi szinten?
 B. B.: – Mint a magyar foci tíz évvel ezelőtt. Várjuk az áttörést nemzetközi szinten, de azóta nem lett egy tollasozó Szoboszlaink és nem vertük meg az angolokat 4-0-ra sem. Viszont a riói és a tokiói olimpiára is kvalifikáltunk játékost, ami már nagyszerű eredmény, és a következő években is ez a cél. Ott lenni az olimpián, előrébb lépni európai szinten és népszerűsíteni a sportágat. Utóbbihoz úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb összetartásra lenne szükség itthon. Ez egy kis közösség, szinte mindenki ismer mindenkit, mégis, a nagyobb klubok között nem sok egyetértést látok.

 B. G.: – Fogorvosként dolgozol. Mennyire nehéz egyensúlyt találni a munka és a tollaslabda között?
 B. B.: – Reggel hétkor van edzésem, tíztől munka, este hétre érek haza, hétvégén verseny. Mit mondjak, nem unatkozom. Más, mint egyetem alatt. Akkor, ha fáradt voltam, este csak kihagytam a másnapi óráimat, nem történt semmi. De fel kellett nőnöm. Ma már ha egy kicsit is felborul a napi rutin, nem fekszem le időben vagy elcsúszok a munkával, már nem úgy mennek a dolgok és ezek könnyen kizökkentenek. Ám igyekszem fogorvosként is az elvárásaimnak megfelelni és a legjobbat nyújtani. Ebben a szakmában szinte azonnal kapsz pozitív visszacsatolást, hogy jól végzed a munkádat, ami nagyon jó érzés tud lenni a sport mellett.

 B. G.: – Mennyire élsz tudatos sportolói életet? Odafigyelsz az étkezésedre?
 B. B.: – A tudatosság része megvan az edzésekben, de sosem figyeltem oda a táplálkozásomra. Szerencsés alkat vagyok, bármennyit tudok enni, nem megy a káromra, legalábbis eddig így volt. A trendi diétákban nem igazán hiszek, próbáltam már egy-két hétig paleo és vegán challenge-et is, de egyik sem volt rám igazi hatással. Mondhatni, mindent megeszek, kevés dolog van, amit nem szeretek. De persze megvannak a kedvenceim, imádom az olasz kajákat, pastából végtelen mennyiséget meg tudok enni, ami remekül feltölti a glikogén raktárokat a versenyek előtt.