BUDAPEST » A Budapest-bajnokság IV. osztály 2. csoportjába besorolt Piramis Pestszentlőrinc SE labdarúgói az elmúlt hetekben bebizonyították, dacára annak, hogy amatőr bajnokságban szerepelnek, a pályán nagyon is profi a hozzáállásuk.

Ilyen is csak a „blasz-négyben” történhet – és valóban, ám hozzátéve, cikkünk főszereplőivel nem először esett meg az a „baleset”, hogy létszámhiányosan hallgatták a kezdő sípszó éles hangját. A Bodon Csaba játékos-edző vezetésével bajnoki fordulóról fordulóra csatába induló Piramis Pestszentlőrinc SE idestova két hete nem csupán a rendszeresen kanyargó, ám akkor már téliesre forduló időjárással és az ellenféllel (BME V152 FC) küzdött meg, hanem azzal a nem elhanyagolható ténnyel is, hogy a tíz SPORTEMBERBŐL – az írás végén meglátják, miért a csupa nagybetű – ezúttal nem lesz tizenegy. Sem Mézga Aladár eszmecseréje folytán az MZ/X-től kikunyerált klóngéppel, sem a hideg évszaknál nem váratlanabbul a tizenhetedik percben betoppanó jobbszélsővel. 

A Kőér utcai, hangulatos Pénzügyőr-sporttelepen – amely persze sosem lesz annyira megfoghatatlan miliőjű, mint a pasaréti, de egyrészt aligha ez volt a cél, másrészt jelen esetben mellékszál – ráadásul már az ötödik minutumban előnybe került a vendéggárda, avagy minden adott volt ahhoz, hogy kiütéses kudarccal kullogjon haza a rivális által a földdel egyenlőnek látott Piramis. Volt is erre sansz, nem vitás, hiszen a BME társulatából akadt, aki már a második találatot vizionálta hangos szavakkal egy szöglet után. Ám ebből olyannyira nem lett semmi – köszönhetően többek között a Kapuskérdések rovatban korábban bemutatkozó Dudás Mihálynak, aki nagyszerű védésekkel tartotta tűzben és meccsben a tíz emberrel harcoló, de csak a számok alapján hézagos csapatát –, hogy a némi túlzással először a vetélytárs kapuja elé keveredő pestszentlőrinciek jogosan megítélt 11-esből egyenlítettek. 

A második félidő történései? Talán már Önök is sejtik: nyert a Piramis, leomlott a BME, ám ennél kacifántosabb a történet. Annyiban feltétlenül, hogy bár a pályaválasztó fordított, a tizenhatos kerettel érkező rivális egalizált, csakhogy utána olyan találat született szabadrúgásból szentlőrinci szöszmötölés helyett, mint az álomnő: szép és okos is. A slusszpoén is összejöhetett volna, de a szintén jogos újabb büntetőt a házigazda Árvai István révén a felső lécre bombázta – VAR híján nem volt ember, aki megállapította volna, a labda a gólvonalra, netán az elé vagy mögé vágódott. Ez a 3–2 így is a szív diadala volt, az pedig több mint sportszerűség, hogy Bodon Csaba a találkozót követően odament a vetélytárs kispadjához, kezet fogott az ott a feszültség és a letargia között félúton lévőkkel, valamint elnézést kért, amiért a meccs egy-egy megengedőbb szituációjában húzták az időt. Hiába: van olyan Piramis, amelyikben Révész a sztár, és van, amelyikben a ravasz az üdvözítő. 

Amikor a technikai zónában és annak környékén megejtett sikertelen kocsikulcs-keresés – ami végül szerencsére meglett egy csapattársnak köszönhetően – után ballagtunk az öltözőépület felé és szóba került nem csupán a pestszentlőrinci lét vagy nem lét – mint kiderült, csak a csapat székhelye található a főváros XVIII. kerületében, a játékosok többsége nem odavalósi –, hanem a profizmus és amatőrizmus közötti átmenet, Bodon Csaba csillogó szemekkel fogalmazott meg egy nagyon fontos mondatot. Igenis büszke arra, hogy amatőr labdarúgó. Papíron feltétlenül, a hozzáállást látva ellenben nem ez a meggyőződés.