Egyszer csak ott termett, mert máshogyan nem történhetett. A bűzös – de van, aki szerint inkább bűnös – város zaja, a hideg késő délutáni forgalom erőteljes tónusa elhessegette, elbarikádozta egy sehol nem látott zugba a látványt. 

A megszokottat, miszerint cuki lányok és fiúckák – bocs, srácok, de ha nincs rajtatok a maszk, az olykor erőltetett bájgúnár-bérmosoly idegtépőbb, mint anno a Szentkirályiban késő este a bal felső hatos gyökérkezelése – előre- vagy oldaltartásba tett karral, két kézzel, papíralapon osztják az „észt”. Ez a lány azonban más volt, úgyszólván kirítt az amúgy tökéletesen tökéletlen hétköznapi tömegből. Nem volt rajta valamelyik omladozó belvárosi tömbház teljes vakolata, ahogy párducmintás cicanaciban sem feszengett, ám a maszkon felüli „réteg” valahogy olyan természetesnek tűnt. Nem tudom, egyébként megfigyelték-e, de az A3-as méretű ingyenes napilapot általában huszonéves fiatalok kínálják, míg az A4-es periodika aktuális adagjának mielőbbi elfogyását az idősebb generáció tagjai várják a metróaluljárókban. Még mondja azt valaki, hogy Budapest nem világváros. Észrevette, hogy „itt repül a kismadár”, én meg keselyűként odalépve kértem tőle két példányt, amin meg sem lepődött. Biccentettem, ő pedig jól és tisztán érthető „köszönömmel” engedett utamra. A mosolyát nem láttam, mert eltakarta az a vacak valami, ami a két füléhez volt rögzítve. Meg aztán az is lehet, hogy nem is mosoly volt az, elvégre az A3-as papírokra nyomtatott hasábokon lapul a maszkon túli valóság.