Jóllehet, 2021-ben csupán a százhuszadik születésnapját ünnepelte a magyar film, az MMA Kiadó „Magyar filmek 1896–2021” elnevezéssel illetett, az óév hajrájában megjelent alkotása minden honi kópiarajongó igényeit kielégítheti. 

Dögfáradtan elnyúlni, ráérősen punnyadni az ágyban, párnák közt, frissítő után nyúlni, aztán kezeket a paplan fölé, éljenek a nagyok! Nehezebbnek ígérkező vállalkozás, mint Kiszel Tündének falinaptár nélküli papír-írószer boltban pult mögé állni, lévén a Magyar Művészeti Akadémia kiadványa vaskos kötet, valóságos lexikon, amit nem lehet csak úgy ide-oda lapozni, meg aztán a kiadványhoz szükség van a szellemi frissességre – kiváltképp, ha az ember egy ültő (vagy fekvő...) helyében végigolvasná, nem csupán valamelyik kedvencére keresne rá.

Amikor a szerkesztők munkához láttak, nem volt egyszerű dolguk, hiszen mint az már az előszóból kiderül, hiába a Zsitkovszky Béla nevével fémjelzett A táncz 1901-ből, Columbo hadnagy, Derrick főfelügyelő és MacGyver együttes ereje is kevés lenne ahhoz, hogy megtalálják, ugyanis eltűnt, köddé vált, pedig csak egy tánc volt. Ám ha már a tragikusan fiatalon elhunyt Szécsi Pál örökzöld dalának címével éltünk, álljon itt egy másik, ami jól jellemzi a kiadványt. Micsoda igények – és tényleg, merthogy az esztendőről esztendőre haladva bemutatott filmekről valóban tudományos alapossággal születtek a közérthető formában a lapokon landoló jegyzetek, amelyek nem a mozgóképmunkák unalomig ismételt tartalomjegyzékei, hanem annál sokkal többet nyújtanak az olvasónak.

A háttér megvilágítása mellett a képkockákon túli világ is elénk tárul, legyen szó például minden idők egyik legjobb magyar filmjéről, a Dögkeselyűről. A dolgozat írója megemlékezik arról, hogy az alkotásnak nyilvánvalóan van némi köze az amerikai Taxisofőrhöz, lévén az alapgondolatot Robert De Niro és Jodie Foster méltán zseniális filmje adta, és bár a kettőt összehasonlítani nem lehet – vagy csupán annyira, mint az almát és a körtét –, mindkét műre jellemző, hogy a története a mai napig megállja a helyét megfelelő kontextusba öltöztetve. Az esetleges fanyalgók alighanem azt mondanák, De Niro és Cserhalmi György nem említhető egy lapon, és bár ezen sorok írójának merőben más a véleménye, ami ellenben betonbiztos: a magyar művész profi munkájának is köszönhető, hogy a Cape Fear – A Rettegés foka maradandó élményt nyújthat az alapvetően feliratos alkotásokért rajongó mozikedvelőnek még manapság is, tudniillik utóbbi volt előbbi magyar hangja. 

Egy szónak is több mint (hét)száz(ötven oldal) a vége, a Magyar Művészeti Akadémia által megjelentetett újkori filmlexikon nem hiányozhat a hazai művekért lelkesedők filmes polcáról, a Lumiére-összeállítással kezdő (1896) és a Természetes fénnyel záró (2021) kiadvány minimum van olyan jó, mint azok az emlékezetes alkotások, amelyekről a könyv hasábjain tengernyi szó van – márpedig ennél nagyobb dicséret aligha kell.