Az Olaszország–Törökország (3–0) mérkőzéssel június 11-én, péntek este megkezdődött a 2021-re halasztott, ám nevében 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság.

A koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztott kontinenstorna nyitótalálkozójának szünetében nem Pfizer vagy Sinopharm járt volna az olasz válogatott tagjainak, igaz, alighanem így is kapták az „oltást” Roberto Mancini szövetségi kapitánytól, ugyanis meglepően sok hibával futballozott az ezúttal fehér mezben pályára lépő Squadra Azzura. Hiába a megannyi próbálkozás, a törökök ekkor még állták a sarat a római nyárestén, ugyanis írd és mondd, mindössze egy feljegyzésre érdemes gólhelyzet alakult ki az első félidőben, mégpedig a Lorenzo Insigne szögleténél jól helyezkedő és feltűnően egyedül hagyott Giorgio Chiellini fejesének köszönhetően, amelyet bravúrral tolt szögletre a léc alól Cakir. A tévedések elkerülése végett: a félholdasok kapusáról, Ugurcanról van szó és nem a méltán híres sporttársról, Cüneyt Cakirról. Azt is hozzá kell tenni, ha a társházigazda bírózott volna, az is érthető lenne, ugyanis hiába áll rendelkezésre minden elektronikus eszköz a kényes esetek kapcsán a helyes döntés meghozatalára, péntek este az egyértelmű kezezés még a visszajátszás után sem ért sípszót. Mint a bábeli zűrzavarban kimondott szófoszlány: érthetetlen. 

A folytatásban még nagyobb nyomás alá helyezték az oldalról belőtt labdákkal könnyen zavarba hozható félholdasokat Itália legjobbjai, akik féltérdre is ereszkedtek, miután Domenico Berardi akcióját követően a menteni igyekvő Merih Demiral hasáról pattant a labda a török kapu bal oldalába. Juventus-játékos találatának így még nem örültek Rómában, ezúttal igen: szerencsétlen öngóllal, de megérdemelten vezetett Olaszország. 

A folytatás már könnyebb falatnak bizonyult, mint a roston sült csirkemell salátaágyon: Ciro Immobile örömünnepét és a törökök arcára kiülő csalódottságot látva egyértelműnek tűnt, hogy 2–0 ide vagy oda, itt a vége, csakhogy a társházigazda nem futott el véle, csak a labdával. Merthogy a Mancini-fiúk továbbra sem álltak le, aminek köszönhetően újabb hibára késztették a hátsó alakzatot. Elég volt egy rossz passz Cakir kapustól, és a végletekig kijátszott figura végén az okos megoldást választó Lorenzo Insignét ölelhették a társak. A második felvonás során elég volt egy eredményes huszonöt perces etap, hogy a még nem teljesen felpörgő, a valódi fordulatszámot csak ezután megtaláló olasz válogatott, ha nem is kimagasló teljesítménnyel, de magabiztos győzelemmel gyűjtse be a három pontot az A-csoport (és a kontinenstorna) nyitányán. Hogy az aranyesélyest látta-e a Stadio Olimpico tizennyolc ezres közönsége, egyelőre megjósolhatatlan, mindenesetre a Squadra Azzura tagjai nyitottak rá. No persze, hiszen Roberto Rossellini felejthetetlen filmalkotása óta tudjuk: Róma, nyílt város.