Nagyjából olyan, mint Columbo hadnagy felesége a mindmáig méltán népszerű krimisorozatban. Tudunk róla, csak éppen nem látjuk, miközben szinte nincs nap, hogy ne hallanánk a hangját. Csík Csaba Krisztián kellemes orgánumával az egyik legnépszerűbb hazai sportcsatornán találkozhatunk rendszeresen, de a sorozatrajongók is jól ismerhetik többek között a 24, A Grace klinika, A mentalista, A szökés, a CSI: Miami helyszínelők vagy éppen a Gyilkos elmék című szériákból. Az ötvenedik életévében járó, számtalan egész estés játékfilm szinkronjában is szerepet vállaló művész voltaképpen exkluzív interjút adott a Ponyvalegénynek, ugyanis külön kérése volt, hogy a március 2-án, kedd délután rögzített beszélgetés írásos változata csak ezen a felületen jelenjen meg.

A Bem vagy Átrium vetítővásznas előadásain tűnt fel gyakrabban?

Eredendően vidéki vagyok, tizennyolc éves koromban költöztem Budapestre, és szerintem akkor már az Átrium mozi nem működött, de ebben nem vagyok biztos – felelte Csík Csaba Krisztián, miután lehuppant a Mechwart liget egyik padjára. – A moziban nem jártam soha, csak a színházban, meg még a színház előtt voltak átmeneti időszakai az intézménynek, és akkor is előfordultam az épületben. A Bem moziban viszont jártam, úgyhogy a kérdésre ez adja a választ: Bem.

A kellőképp mozgalmas nyolcvanas-kilencvenes évek kecsegtettek minden filmföldi jóval, így megérteném, ha azt felelné, a mozi feltétlen szeretete adta, hogy erre a pályára lépjen. Eldöntötte, hogy márpedig szinkronszínész lesz?

Nem így, hogy szinkronszínész, hanem úgy, hogy színész. Igaz, ezt úgy fogalmaztam meg hatévesen, hogy bohóc – legalábbis a szüleim elmondása alapján ez volt az első, amit elkezdtem határozottan mondani. Nagyon szerettem a cirkuszt, a bohócokat, a szereplési vágy egész kiskoromtól végigkísért: iskolai szavalóversenyek, előadások, aztán ahogy felsős lettem, egyre komolyabb szavalóversenyek következtek, de igazán a gimnáziumi éveim alatt kristályosodott ki, hogy a színház felé szeretnék menni. Persze, annak idején is szerettem a filmeket, de azért a színház jobban vonzott. Érdekes, valahogy kamaszkoromban nem kötöttem össze, hogy színészek játszanak a filmekben is, így az utóbbi megmaradt valamiféle szórakozási formának, a színház pedig egész korán tudatosult bennem, hogy szeretném csinálni. A középiskolás esztendők alatt már a Szolnoki Szigligeti Színházhoz törleszkedtem – ha lehet így mondani –, az egyik előadásban elkezdtem statisztálni, majd természetesen az érettségi után a színi tanulmányok Budapestre költöztettek. Aztán elég kalandosra sikeredett a szakmai útkeresésem. Rövidre zárva: elég hamar rájöttem, mégsem akarok színész lenni, illetve a színházcsinálásnak a másik oldalát próbálnám ki szívesebben, ez pedig a rendezés. Ehhez viszont akkor még mindenképpen kellett egyetemi diploma, hogy egyáltalán színházrendező szakra felvételizzen az ember, ezért elmentem az ELTE Bölcsészkarára. Magyar szakosként végeztem, de már előtte, az Arany János Színházban töltött időszakban elkezdtem szinkronizálni, ami akkor jó kereseti forrásnak mutatkozott az egyetemi évek alatt, így a diákéletet kiegészítendő, aztán később fordult ez komolyabbra, amiben tulajdonképpen benne ragadtam, de nem bánom egy percig sem.

Jó kereseti forrást említett, csakhogy ez manapság már nem feltétlenül igaz…

Sőt!

Azt mennyire nehéz megélni, hogy a szinkronszínészek vagy éppen a szinkronizáló színészek gázsija nem verdesi a plafont?

Olyannyira nem, hogy ez gyakorlatilag tizenöt éve be van betonozódva. Teljesen jól látja a dolgot, ám persze az, aki napi nyolc, de inkább tíz órában csinálja, azért egy átlag magyar fizetésnél többet is összehozhat, de ez nagyban függ attól, miket kap, azaz mondjuk csak „tömegezik”, vagy szerepeket, netán főszerepeket kap. Én is csináltam napi tíz-tizenkét órában, ugyanilyen gázsiviszonyok között, mint most, ám szerencsére jelenleg nem kényszerülök rá, hogy ennyit dolgozzak az egyéb munkáim miatt. Ugyanakkor az az igazság, ha az eseti megbízásokat és gázsikat nézzük, megalázóak a bérezések. Konkrétan tudok olyan összegekről Kossuth-díjas művészek kapcsán, amiért egy vízvezeték-szerelő autóba sem ülne.

Ha már itt tartunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzetről mi a véleménye?

Elszomorító az egész. Nagyon-nagyon szomorú vagyok, hogy idáig fajultak a dolgok. Belülről a szakma álláspontja eléggé egyértelmű. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a mindenkori hatalomnak jogában áll változtatásokat, reformokat és szerkezeti átalakításokat végrehajtani az élet bármely területén, de elég egyértelműen látszik, hogy ez a történet nem erről szólt... Szavakat nem talál az ember, ennyit tudok mondani azzal együtt, hogy elképzelhető, valami jó sül ki belőle. Embereket ilyen helyzetbe hozni, akik közel voltak ehhez az intézményhez, illetve a szakmát így, ilyen alapon megosztani... Bár igazából nem is jó kifejezés ez, mert a szakma nincs megosztva ilyen alapon…

Közönségsikert aratni a Hamletben vagy katarzist átélve eljátszani a Lear királyt Isten ajándéka egy művészember számára, elvégre egy színésznek mindig vannak szerepálmai, lévén ez hajtja, lendíti előre. A hangját sokszor kölcsönadó színművésznek akadnak szinkronvágyai? Például Tom Cruise vagy Kiefer Sutherland bőrébe szívesen bújna másfél-két óra erejéig?

Persze, de inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan filmklasszikusok, amelyek közel állnak az ember lelkéhez, és mondjuk valaki már nagyszerűen leszinkronizálta az adott karaktert, de szívesen megpróbálná ő is még egyszer, tehát az én szerepálmaim inkább ilyenek. Amit egyszer már valaki megcsinált, és bár eszem ágában sincs összehasonlítani magam vele, csak szívesen kipróbálnám, hogy milyen lenne az én hangommal. Illetve a pályafutása alatt az ember sokszor találkozik azzal a helyzettel, hogy az adott külföldi színészt „megcsinálta”, mi több, esetleg jól, ám sokszor bánja, hogy manapság egyre kevésbé ragaszkodnak ahhoz a megrendelők, hogy egy adott hang legyen, aki végigkíséri az adott művész itthoni karrierjét. Nyilván ez valahol rosszulesik, de megértem, mert ismerem a szakmát belülről, hogy milyen alapelvek mentén mozog manapság – ez van.

Egyébként van olyan külföldi kollégája, akit szívesen szólaltat meg magyarul?

Kevésbé ismert színészek azok, akiket többször szinkronizáltam már. Hirtelen Billy Zane vagy a korai Matt Dillon jut eszembe. Nyilván örömmel „csináltam” több filmjükben is őket, bár éppen Matt Dillon az, aki mostanság alig-alig játszik. De mondok egy példát erre: volt időszak, amikor Will Smithnek állandó magyar hangja volt szegény megboldogult Reisenbüchler Sanyi, és amikor elhalálozott, egy légüres térbe került a karakter, vagyis ki lesz Will Smith hangja? Akkortájt került magyarországi forgalmazásba az Ali című film, ami az ökölvívó Muhammad Ali életét dolgozta föl, Oscarra is jelölték érte Will Smitht, és az a megtiszteltetés ért, hogy én szinkronizálhattam. Utána viszont Kálid Artúr lett az állandó hangja, ami szerintem helyes döntés volt, miközben lehet, hogy az Aliban meg én voltam a helyes döntés. Sok jó színész van Magyarországon, így sokan jól meg tudnak „csinálni” bárkit, de sokszor érzi azt az ember – nekem volt ehhez közöm, mert szinkronrendezőként is dolgoztam –, hogy az adott karakteren akkorát változtatna az adott színész, hogy inkább másvalakit hívna és kipróbálná, mert ahhoz a szerephez lehet, hogy az ő hangja, alkata, egyénisége jobban passzol. Ugyanakkor én is annak a híve vagyok, ha valaki jó hang, inkább kísérje végig az adott színészt, szóval ellentmondásos ez a dolog, így nem tudom, hol van az igazság.

Ha az ember esténként kapcsolgatja a tévét, a tamponreklám és a széntabletta propagálása után mindig kellemes a fülnek az ismerős férfiorgánum, ennél csak a lágy rezdülésű női suttogás a jobb, persze nem a képernyő irányából. Amikor otthon tartózkodik, sűrűn kapja azon magát, hogy a munkájába feledkezik vagy kifejezetten az a művész, aki ki nem állhatja a saját hangját?

Ez munkától függ, van, amikor nem szeretem, de ha a stúdióban azzal szembesülök, hogy ezt örömmel csináltam és jól esett, akkor általában kíváncsi vagyok, hogy a végeredmény milyen lett, hogy az a belső érzés, amit én a munka közben tapasztaltam, az vajon „kifelé” is megvalósul-e? Vagy azért, mert úgy érzem, lehetett volna jobb is – akkor nyilván kicsit félve –, vagy azért, mert úgy érzékelem, hogy hű, ez nagyon jó lett. Utóbbi esetén örömmel nézem vissza, hogy ez a valóság-e? A munka hevében ugyanis máshogy érzed, mert nem látod, nem hallod magad kívülről, mint amikor a tévében nézed, meg nem is tudsz annyi mindenre odafigyelni, mint amikor a kész filmet látod. Összességében nem jellemző rám, hogy mindenáron keressem a találkozást a munkáimmal, de ha belefutok, akkor szívesen hallgatom meg, már csak szakmai szempontból is, tényleg jó volt-e.

Az imént végeredményt emlegetett, így nem hagyhatom ki a ziccert, ha már a legismertebb magyarországi sportcsatorna állandó hangjával beszélgetek: van kedvenc futballcsapata?

Gyerekkorom óta Barca-fan vagyok, nem Messi és az aranykorszak miatt. Amióta focit nézek, azóta valamiért a Barcelona áll a szívemhez közel. Egyébként azt a fajta futballt szeretem, amit a katalánok képviseltek, no és a régi dél-amerikai csapatok, az argentinok és a brazilok. A magyarországi focit ellenben most már annyira nem követem, bár nyilván a válogatott meccseit azért megnéztem. Gyerekkoromban a Vasas volt a kedvencem, és ezt most nem azért mondom, mert a klub maszkja van önön. Ám aztán a nyolcvanas években átpártoltam a Fradihoz, a mai napig nem értem, miért. A Ferencvárost egy darabig követgettem, meg nyilván most is, hogy jobban ment nekik. Szeretem a futballt, és bár sokan és sokat szidják – persze, nemzetközi összehasonlításban nem is annyira szórakoztató magyar focit nézni, mint egy BL-meccset –, de azért mégiscsak magyarok vagyunk, így ha nemzetközi sikerről van szó, megnézem a honi társulatok mérkőzéseit.

Ön szerint kilábal a Barcelona a válságból? Vagy azon a véleményen van, hogy a gránátvörös-kékek nincsenek is válságban, miután ez egyértelmű folyamat, ami csak akkor fordul elő, ha egy társulat a csúcson van, ahonnan csak lefelé vezet az út?

Így van, hiszen ha megnézzük a történelmet, mindig így alakul: van egy adott korszak, a felívelő pálya, amikor verhetetlen egy csapat, sorra nyeri a címeket, és aztán valamilyen szinten természetszerű, hogy visszaesik. Még a nagy Real Madriddal is ez történt, amely mindenféle szempontból csúcstartó. Hosszas hullámvölgyek vannak, aztán egy újabb korszak következik. Egyszerűen ez a dolog természetéből fakad, ami azért a játékosok motiváltságával, a pénzügyekkel és a vezetők hibás döntéseivel is összefügg. Persze, a mai profi világban azt lehetne mondani, hogy egy nagyvállalat, például a Coca-Cola miért nem esik vissza? Pontosan azért nem, mert a labdarúgás sport és még mindig nem „csak” cég. Utóbbi esetén leginkább az emberek vannak fókuszban, márpedig bizonyos értelemben a nagyon komoly futballistákat a művészekhez tudnám hasonlítani. Valószínűleg itt van a kutya elásva, mert egy színháznak is vannak nagy korszakai és visszaesései, holott a „vállalatvezetés” ugyanolyan jól teszi a dolgát, mint húsz évvel ezelőtt, csak éppen emberek vannak benne, akik elkezdenek máshogy működni. Ám egy nagyvállalatnál nem annyira fontos az adott személy, mert mindig a legjobbat veszik oda, és pillanatok alatt kicserélik, ha már nem jól teljesít. Ha egy futballklub nem is, de egy csapat emiatt más, éppen ezért tartom művészeknek az abban szereplőket.