Egy esztendővel ezelőtt, 2019. július 13-án reggel hunyt el B. Nagy Zoltán korábbi játékvezető és futballedző, a www.noilabdarugas.hu alapítója, a Sportszelet főszerkesztője, a Nemzeti Sport egykori munkatársa, megannyi sporttémájú kötet szerkesztője.

Pohár bor az asztalon. Rozé – ahogy szereted. Mellette balra nagyméretű, hófehér talpon álló telefirkált naptár és az elmaradhatatlan, hibák tömkelegét őrző cetlis levelek sokasága – tudom, a hétről hétre nem kötőjeles –, mögötte vakítón villódzó monitor. 

Este van, szürkületbe forduló, mégis fehéren feketéllő este. Az aktuális napnak (pláne lapzárta után) teste van, iszol egy kortyot, hátradőlsz és így szólsz: „Valami ötlet? HMA úr, mi lenne, ha kivételesen nem írna semmit? Lajos úgyis meccsre megy, Krisztiánnak most jönne a múlt heti anyaga, meg leadott egy utánpótláscikket, Ádám megye-egyet ír, és én is jelentkezem majd sok szeretettel egy inárcsi tudósítással. Mit szól hozzá?”

Vitatkozni kellene most. Érvelni, kiabálni, veszekedni, dühöngeni vagy legalábbis valamit mondani, Istent szidni, velőt rázóan káromkodni, hogy nincs ez így jól. Mert az mégsem helyénvaló, hogy kerek egy évvel ezelőtti paradicsomérlelő trópusi szombatot idézek föl, amikor nem az eső áztatta a földet, a betont, a linóleumot és a parkettát. 

Meghalt a Zoli. Itt cseng a fülemben a tényszerűen megfogalmazott, elsőre érzelemmentesnek tűnő mondat. Azt mondják, ha Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem Kardiológiai Központjának igazgatója áll melletted és nem a minden testi nyűggel bajlódó idős édesanyád, akkor sem lehetett volna megmenteni. Csakhogy ez nem lehet vigasz, mert negyvenhét évesen még távolinak tűnik a messzeség, egyre közelebbinek a nyugdíjkorhatár és a békés, boldog öregkor sugallata. A földöntúli békét meglelted, a földi boldogságot nem. És ezen már egy pohár, asztalon felejtett bor sem segít.