Május 22-én, pénteken 11 óra 45 perckor nyilvános szertartás keretében a Kozma utcai Új Köztemetőben kísérik utolsó útjára a 82 éves korában tragikus körülmények között elhunyt, a fia által meggyilkolt színészt, Szilágyi Istvánt, Humenyánszky Jolán szobrászművész férjét.
Én mondom magának, Joli néni, van ott baj, méghozzá nem is kevés. És ezt nemcsak azért bátorkodom megemlíteni, mert az Ön megboldogult férje már csupán Sipos Vinceként, Lópici Gáspárként vagy Berci bácsiként mosolyoghat magára huncutul, hanem mert látom, hogy az egyik bulvárlap mai kiadásának címlapján többek között az áll, hogy a Művésznő évekig nem nézett tükörbe, lévén arról volt meggyőződve, hogy még barna a haja.
Én mondom magának, Joli néni, az évek olyanok, mint az Orient expressz, amelyen előfordult az a bizonyos gyilkosság, talán emlékszik még rá. Abban az Agatha Christie ihlette filmben többek között Sean Connery játszotta a főszerepet, a remake-ben pedig Johnny Depp. Az viszont nem remek, hogy a sorsuk mintha előre meg lett volna írva, mert az a bungaló-szerű tákolmány az összefirkált falakkal, a fegyverrel szétlőtt szekrényekkel meg a két lábon járó, munka- és kényszerzubbony-kerülő orvosi esettel valahogy nem illett a képbe, úgyszólván nem passzolt az életükhöz.
Én mondom magának, Joli néni, számtalanszor lapozgattam hüledezve a színes magazinokat, különösen olyankor, amikor nem valamelyik padlizsántermesztő és repceolaj-szőkítő, külhonba szakadt sztárfocista-szédítő jógaoktató topmodell rózsadombi lakásavatójáról szólt a fáma, hanem Önökre került sor két-három oldalas helyszíni riportok formájában, Lagzi Lajcsi, illetve a százlábú tűzifa és a kocogó konzervdobozok fellépésével. Soha nem értettem, miként lehetnek boldogok a Szobi szörpös üvegektől, a talp nélküli gumicsizmától, az elhajított cigarettacsikkektől és a lyukas lavórtól hemzsegő, szélfútta szemétdomb, valamint a Péter nevű, hol vidáman, hol mélabúsan kukorékoló, királynak kikiáltott, kiállhatatlan kakas közelében, mert ez az állat a hajat is leette a fejükről.
Megdöbbentem a napokban is, amikor az egyik napilap arról tudósított, hogy az Önök drágalátos fiacskája mintha csak szúnyoginvázióra lelt volna a hold- és villanyfényes rákosligeti X. utcai estében, eltapsolta hipp-hopp a hétmilliós hitelt, még nagyobb nyomorba taszítva a szüleit.
Nem akarom megbántani, Joli néni, különösen egy nappal Pityi bácsi temetése előtt – Isten nyugosztalja! –, ám szobrászművészként valamit alaposan elrontott. Nem értek hozzá, mert bár imádom Shakespeare-t, kedvelem Beethoven-t – nem csupán a filmbeli bernáthegyit –, rajongok Jean-Paul Belmondo vagy éppen Martin Scorsese alkotásaiért, ezek az élmények közel sem ugyanazok, mint az Ön mestersége. Már megbocsásson, de egy közel ötvenéves rosszul megmunkált selejtes köcsöggel nem tudott mit kezdeni, igaz, talán nem is a maga dolga lett volna.
Csak tudja, ha valakit súlyos testi sértésért a bíróság elítél – felfüggesztett szabadságvesztés járt a többszörös bordatörésért –, az nem úszhatja meg az emberölést sárga házba küldéssel, Stephen Kinget idéző dilidoki közreműködésével vagy különféle hókuszpókuszok bevetésével. Mert ha mégis így lenne, akkor két eset lehetséges: három évvel ezelőtt hibázott az illetékes szerv vagy most, 2020-ban. Döntse el Ön, Joli néni, hogy melyik a jobb. Értem én, hogy várja haza az apa- és férjgyilkost, azt is elfogadom, hogy kész megbocsátani ennek az alkohol- és gyógyszerfüggő, démonjaival dorbézoló ördöglakta őrültnek, mégis azt kívánom, ne hozza vissza senki sem a börtönből, sem a pszichiátriáról. Kézcsók, Joli néni, de mondja csak, sokunk kedvencét, Szilágyi Istvánt visszahozza valaki?
