Futballedzőként nehéz olyan helyen alkotni, ahol az ifjú labdarúgók számára nem a sport, illetve a sportág szeretete az elsődleges. Ezzel kénytelen szembesülni a VIII. kerület peremén működő BKV Előre SC utánpótlástrénere, az egykor az élvonalban közel kétszázszor pályára lépő Rácz László, aki 2019-ben nem csupán születésnapja kapcsán ünnepelhetett kerek évfordulót.   

Mennyi, harminc?

Bárcsak annyi lennék, az nagyon jó lenne, de ez elmúlt, hiszen éppen ennek a kétszerese vagyok – felelte nevetve a Ponyvalegény kérdésére Rácz „Ruca” László korábbi NB I-es futballista, jelenlegi labdarúgóedző, a BKV Előre U17-es csapatának mestere, aki korábban dolgozott felnőttekkel többek között Soroksáron, Alsónémedin és Százhalombattán is. – Megfelezném szívesen, de ez a harminc azt jelenti, éppen ennyi éve kerültem a BKV Előréhez. Játékosként voltam két évet, aztán idősebb koromban elkezdtem az öregfiúkban futballozni, és persze jött az edzősködés, aminek idestova már tizennégy-tizenöt esztendeje. Gyorsan eltelt ez a három évtized. 

Bánja, hogy nem ma lehet élvonalbeli futballista?

Mindenkinek, aki az idősebb korosztályhoz tartozik, kicsit fáj a szíve, hogy nem ma játszik az NB I-ben, mert mások a körülmények, a pályák, a stadionok, a körítés. És ugye azt is tudjuk, hogy az anyagi része nem is tudom, hányszorosa a mi keresetünknek, ami az átlagbérnél akkor is magasabb volt. Aki ma hat-nyolc évig futballozik az első osztályban, azzal bőven meg lehet alapozni egy egzisztenciát.

Annak idején az ön korosztálya tudott annyit keresni, hogy abból egy életút kirajzolódott?

Úgy látom, akik az utánpótlásból kikerültek, illetve szerencsések voltak és az NB I-be jutottak, ha nem is rögtön, de egy-két év után, nem hiszem, hogy jobban jártak, mint azok, akik talán nem voltak annyira mázlisták vagy tehetségesek és elmentek játszani egy TSZ-csapathoz abban az időben, viszont ott olyan javakhoz jutottak hozzá, mint például vendéglátóegység vagy éppen lakás. Mi az NB I-ben az átlagnál háromszor-négyszer biztosan jobban kerestünk, de nem annyit, hogyha mondjuk, elváltál kétszer, akkor már teljesen más a helyzet. Egzisztenciát abban az időben nem nagyon lehetett kialakítani, esetleg egy-két kiváltságos csapatnál, meg persze aki válogatott volt, annak talán igen, de ez ma sokkal könnyebb. Ha a mostani fiatalok ezt nem ismerik fel, nagyon buták, hiszen amennyiben tudnak élni ezzel a sansszal, akkor nagyon jó soruk lehet.

Emlékszem még júliusra, márpedig abban a csodálatos arénában, az Illovszky Rudold Stadion-avatóján ön is pályára lépett. Oké, hogy nem az NB II-es első csapattal mérkőztek, így viszonyítási alapja nem lehet, mégis, a régiek játéktudása, futballszeretete, hozzáállása sokkal markánsabban jelen van, mint a maiaké, akik sokszor milliókat tesznek zsebre, olykor a semmiért?

Én ugyan nem dolgoztam az NB I-ben, de kijárok a mérkőzésekre, néhányszor a Vasaséra is, és bár nap, mint nap nem vagyok együtt velük, de úgy gondolom – legalábbis remélem... –, hogy a mentalitás, a hozzáállás, az alázat megvan. Ám amit tapasztalok lejjebb, az utánpótlásban, a harmadosztályban, meg amit látok a megyében, az siralmas, ugyanis ott már nincs meg. Nagyon hiányzik, mert ami bennünk megvolt – és ezzel nem magamat vagy a saját korosztályomat akarom dicsérni –, azaz a társak, az edző, egyáltalán a labdarúgás iránti tisztelet kiveszett a mai fiatalokból, ilyen már nincs. Ők azt hiszik, nekik mindent lehet, és sokszor úgy érkeznek edzésre vagy mérkőzésre, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Ezt szokták meg, hiszen ahol rend van a családban, ott nyilván jobb a helyzet, de ahol nincs... Akkor az iskolában sincs meg a fegyelem, az akarat, márpedig így nagyon nehéz sikereket elérni, egyáltalán ösztönözni bárkit arra, hogy alázattal kell lenni minden iránt, pontosan kell érkezni nemcsak a pályán, a beadásokra, hanem azt megelőzően az öltözőbe, mert nem egy emberről szól a történet, mivel ez csapatjáték. Ha nincs meg ez a tudat, akkor nem működik jól az egész. Remélem, hogy az akadémiákon igen, bár ahogy hallom, ott is akadnak gondok ezzel. Az arányok megfordultak, de ezt már mindenki tudja manapság. Régen tízből kilenc játékos akart futballista lenni és egy nem, mostanság viszont sajnos az ellenkezője igaz, avagy jó, ha egy… 

Sokszorosan is nehezebb a BKV Előre utánpótlásában csapatot csinálni? Tényként említem, nem felvágásként: tizenhét évig a VIII. kerületben éltem, így pontosan tudom, milyen a fiatalok mentalitása, nem is szólva arról, hogy éppen ezért a klubnak lehet jó néhány hátrányos helyzetű sportolója.

Nálunk is vannak ilyenek, de a BKV Előre egy NB III-as felnőtt csapattal rendelkező egyesület, és mint ilyen, szívesen fogadunk mindenkit. Befogadó klubnak kell lennünk, és azok is vagyunk, csak az a baj, én már nagyon félretettem a diplomámat. Biztos, más egyesületnél is van ilyen, de én most magunkról teszek említést, mert szinte már minden csak arról szól, hogy kell érkezni a pályára; ha bejövök, minden felnőttnek köszönök; miként kell viselkedni az öltözőben; ha az edző éppen mond valamit, akkor nem beszélünk és telefon sincs. Szinte arról szól a történet, hogy mi csak neveljük őket és nem a szakmáról beszélünk, mert arra nagyon kevés idő jut... Nagyon nehéz úgy dolgozni, ha egy adott keret többsége nem jár edzésre. Hiába próbálkozom magam is apró trükkökkel, hogy például meghívom pizzára a csapatot meccs után, U17-től fölfelé ezt már máshogy értékelik. Ami a kicsiknél működik, itt meg az a felfogás honos, hogy „de jó megeszünk egy pizzát, holnap úgysem jövök!”  Máshogy gondolkodnak, máshogy beszélnek, tiszteletlenek és néha már szégyellem magam, hogy ott ülök a kispadon...

Megfordult a fejében bármikor is, eljutott magában gondolatban akár egyszer, hogy köszöni, ez már az a szint, amire nincs szüksége?

Kisutzki Ferenc az Előre utánpótlásában régóta ott van, és minden mérkőzést megnéz, legyen szó az U19-ről vagy az U17-ről. Mindezt csak azért említem, mert nem egyszer mondtam neki az aktuális meccsünk után, hogy „Feri, én ezt hétfőtől már nem csinálom tovább!” Ehhez képest mindig jön a következő hétfő, és mégis megpróbálkozom vele, de egyre nehezebb. És ha nem talál meg egy olyan feladat, egy olyan lehetőség, ami kicsit felcsigáz, hogy megpróbáljam még egyszer kicsit komolyabban, akkor nem hiszem, hogy sok van hátra számomra az edzősködésből, mert ez így siralmas – sajnos. 

Az ellenfél edzőjeként is tapasztal ilyesmit, avagy szemtanúja hasonló eseteknek, ezáltal nem csupán ön jár ilyen cipőben?

Azt látom, hogy ez nem BKV Előre-specialitás, máshol is észrevenni a játékosok minőségén, mennyiségén, hozzáállásán, fegyelmezettségén, de úgy érzem, nálunk ez hatványozottan igaz a VIII. kerületben. Nehéz helyzetben vagyunk, mert három-négy évvel ezelőtt nagyon kellemes volt a szituáció, lévén voltak játékosok, így pedig lehetett fegyelmezni és azt mondani, ha nem változott semmi, ne haragudj, de legközelebb már nem kell jönni. Márpedig ha ilyesmire volt példa, az helyre tette a többiek fejét. Ma már nem lehet ilyesmivel kirukkolni, mert a létszám ezt nem engedi meg, és nem tudunk pótolni játékosokat. Sajnos tudják, hogy rengeteg mindent megengedhetnek maguknak, mert szinte mi vagyunk rájuk utalva és nem ők ránk, ami nem jó, nagyon nem az. Máshol is van ilyen probléma, főleg kisebb egyesületeknél, ahol nincs gyerek, ahogy azt is tudom, az NB III-as csapatok olyan kéréssel fordultak a Magyar Labdarúgó Szövetség felé, hogy túl sok az az utánpótlás-mennyiség, amit kötelezően biztosítani kell, hiszen szükség van U19-es, U17-es, U15-ös és U14-es nagypályás csapatra, illetve három Bozsikos korosztályra. Számtalan egyesület vért izzad, hogy ezt teljesítse. Aztán persze alakultak olyan egyesületek, amelyek csak az utánpótlásra szakosodtak, elvittek gyerekeket, ezáltal a sikertelenség nálunk is egyre inkább előfordul, hiszen a fentiekből következik, hogy a minőség sajnos messze van. 

Hogy pozitívumot is említsünk: az elmúlt másfél évtizedben, amit a józsefvárosiaknál töltött, vannak olyanok, akikre büszke lehet, hogy feljebb léptek, hogy teljesült az álmuk?

Olyan sok példát azért nem tudnék említeni, de NB III-as szinten vannak jó páran, sőt, az NB II-ben is volt három-négy ilyen srác, de NB I-ről nem tudok. Kicsit szomorúbb ennél is, hogy a felnőtt csapatunkban sincs olyan, aki mondjuk az utóbbi öt évben itt volt, nálunk lett belőle játékos, holott a tavalyi esztendőt és a mostani évet leszámítva mindig ment fel néhány saját nevelésű az utánpótlásunkból, és azt láttam, hogy akiket szintén fiatalokat igazolt a társulat, nem biztos, hogy jobbak voltak, mint a mi ifjúink. Valamiért nem a saját bázisunk került előtérbe, igaz, ennél jobbak voltunk, amikor néhány esztendeje még volt U21-es korosztályunk, és a II. osztály, Közép-csoportjában ezüstérmesek lettünk úgy, hogy mindvégig nagy harcban voltunk a Csepellel. Abból az együttesből sem maradtak hosszú ideig nálunk, pedig négy-öt labdarúgó megütötte a szintet, ám szép lassan elkoptak, ami nekünk, akik itt dolgozunk, szívfájdalmunk. Biztos a mi hibánk is, így nem azt mondom, hogy a felnőtt gárda vezetője vagy edzője a hibás, de valahogy a kettő között eltűnnek a gyerekek. 

Amikor annak idején trénerkedésre adta a fejét, nem ilyen lovat akart?

Az ember nem nagyon gondol bele, mi és hogy lesz majd, az élet mit fog hozni, akár az edzősködésre vagy más szakmára gondolok. Az embernek van elképzelése, én például szerettem a labdarúgást és most is szeretem, bár a keserűség nagyobb, de ezek jöttek maguktól, a napi munka hozta. Voltak sikerek, eredmények, nálunk mindig is jó hangulat volt, így hiányozna, ha nem lenne, de már nagyon közel vagyok hozzá, hogy abbahagyjam, mert nem sokáig lehet ezt így csinálni. Pedig elég jó közeg a miénk, gondolok itt főként az edzői stábra, és nagyon kellemetlen is ezt mondani éppen karácsony előtt, amikor mindenki ünnepel vagy éppen arra készül és a szépre emlékezik. Megpróbálok én is, de ahhoz vissza kell mennem pár évet az időben... A jó érzések megvannak, de mélyre kell nyúlni az emlékek tengerében, hogy azt mondhassam, hú, de jó, milyen szép és vidám minden. Megpróbáljuk azzá tenni a hétköznapokon, de annyira elszomorít egy-egy mérkőzés vagy hétközi edzés, hiszen az utóbbit nem tudom hat-nyolc emberhez alakítani. Igyekszem töltődni a szünet alatt, de nemsokára kezdünk, és sokkal többet kéne töltődni, hogy teljes mellszélességgel és ambícióval tudjak kezdeni, de neki kell vágni, és meg kell próbálni ezt a tavaszt rendbe hozni. Meglátjuk, miként sikerül.

A 2019-es esztendő jubileumok sorát hozta, legyen szó a születésnapjáról vagy a közlekedési egyesületnél töltött időszakáról. Amennyiben valóban csak a szépre emlékezik, mire a legbüszkébb, ami ebbe a hatvan esztendőbe eddig belefért?

Könnyen ki lehet számolni, hogy az életem felét itt töltöttem a BKV-nál, ami nem kevés, ám sajnos gyorsan elteltek az évek. Amikor játékos voltam és sikeresek voltunk, nagyon pörögtek az esztendők, ám mindenféleképpen a Vasasban eltöltött évekre gondolok vissza a legszívesebben. Kétszer nyertem Magyar Kupát, kétszer voltam bajnoki bronzérmes, az akkor még létező Közép-európai Kupát is elhódítottuk, márpedig ezek gyönyörű élmények, amelyek megmaradnak az emberben. Ám amikor kimegyek egy-egy mérkőzésre és a VIP-ben elvagyunk a régi társakkal, hiába jó érzés ott lenni, de annyira eltörpülnek a mai gondok mellett ezek a szép emlékek, hogy nagyon kevésszer gondolok vissza ezekre, pedig talán többször kellene. Mindig az jár a fejemben a futball kapcsán, hogy nincs egyszerű dolgunk, vért izzadunk, nehogy levonjanak a felnőtt csapattól pontot bármiért. Küzdünk, amíg lehet, mindenesetre megpróbálok pozitív lenni, és bár már hatvanéves vagyok, de nem érzem magam annyinak, hiszen heti háromszor-négyszer sportolok, igaz, nem a labdát rúgom, hanem teniszezem. Ez a lehetőség adódott, meg aztán én már test a test ellen nem akarok küzdeni, azok az idők elmúltak, de nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ami a fejben benne van, meglehet, nem az igazi, de fizikailag talán még rendben vagyok, és ezért is csinálom tovább. Ezek a dolgok is csak most, hogy beszélgetünk, így jutnak az eszembe, a hétköznapokban nem gondolkodom ilyesmin, mindenesetre nagyon szép emlékek fűznek a Vasashoz. Büszke vagyok arra, hogy néhány mérkőzés híján kétszázszor játszhattam az NB I-ben, mert azt mondom, nagy dicsőség, hogy akkor tudtam ennyi meccsen futballozni az első osztályban, mert ma talán kicsit könnyebb lenne a mai játékosok mellett. Csak tudja, az a baj, régen, ha rossz volt a kedvem, kimentem edzésre és visszajött a jó hangulatom, rögtön remekül éreztem magam, manapság viszont ennek éppen az ellenkezője történik...