Horvátországba leginkább szívni jár a magyar. A Bunyós Pityu vagy éppen Kaczor Feri előadásában megénekelt politikus a családok évének jegyében kokaint, a közpénzből futtatott, Torkosborz becenevű bérbarátnő bőrszivart, a magyar labdarúgó-válogatott tagjai pedig magaslatinak hitt levegőt. Itt tartunk most, miközben persze tudjuk jól, hogy messze még a vége.

Az elmúlt hetekben legalább annyit nevethetett sírva a kormánypárti és az ellenzéki lapokat böngésző ember, mint csütörtök este a televízió képernyője előtt. Szó se róla, ez is, az is szánalmas produkció volt a felektől, a legrosszabb az egészben pedig az, hogy a legtöbb esetben a valóságot láttatta. Az 1996-ban az atlantai olimpián bajnoki címet szerző Kovács Istvánt nem éljenezték annyian felsőbb körökben, mint manapság a lecsupaszított, falfehérré lett kokót. Utóbbi kétségkívül nem visel fogvédőt, viszont ugyanúgy üt, mint az egykori kőbányai legény.

Október tizenharmadika nem csupán a futballjövő miatt lesz vízválasztó – ha nyerünk Azerbajdzsán ellen, marad esély az Európa-bajnokságra jutásra, ha nem, hát nem... –, az viszont mindenképpen jó hír, hogy a politikai locspocsnak vége a vasalt ingessel meg a herevasalttal, mert október 14-én még a melldöngetés vagy a búskomorság játssza a főszerepet, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Lesz majd megint temetői futás a Fiumei úti sírkertben – győztest hirdetnek holtversenyben... –; ahogy a „Sokál” nevű propagandakiadványból legyezőt hajtogató Annuska néninek hála kézi vezérlésű légkondicionáló nyaranta a hármas metrón; mi több, a haveri körből alakult kispesti mutyiparadicsom is újra növekedésnek indul paprikás hangulatban, néhány tengeri és tök szomszédságában a hervadt szegfűk között „zöldmozgalom” jeligével. 

Hölgyeim és uraim, íme, a magyar politikai elit! Dőljenek hátra, kapcsolják be az öveiket és élvezzék a magaslati levegőt! Hirtelen emelkedés vagy zuhanás közben feltétlenül gondoljanak arra, hogy igény esetén a zacskókat az ülés alatt találják...